Sziasztok!
Meghoztam a novella befejező részét!
Nagyon köszönöm a pipát és a komit, amit az előző részhez kaptam!
Nagyon remélem, hogy mindenkinek tetszett a novella és továbbra is velem tartotok!
Hamarosan jelentkezem a Boxutcai találka folytatásával, de addig is legyen csodálatos hetetek, érezzétek jól magatokat és pihenjetek sokat a szünetben!
Ezer csók Nektek, Drága Olvasóim!
*Chrisee
Mindörökké
harmadik rész
A Sebbel való kapcsolatom szerencsére kitartott, míg lecsengett az ünnepi időszak, és a téli, zord idő elmúlt. Azonban az évadkezdéssel jelentkeztek a hibák, amikre számítottunk, azonban minél jobban igyekeztünk elkerülni őket.
Az új évad tesztjei katasztrofálisan sikeredtek. Sebastian dühös volt minden nap, keményebb munkát várt el tőlünk, mi azonban így is beleszakadtunk. Rossz volt a motor, nem tudtuk rendesen beállítani a rendszert. Reméltük, hogy néhány új fejlesztéssel ki tudunk még csikarni valamicskét az autóból, de aztán nem sikerült. Meg volt kötve a kezünk a fejlesztés terén, Sebastian nehezen viselte, hogy nem tudunk nyerni, sőt, még csak pontot vagy helyezést elérni sem. Folyamatosan gondok voltak vagy ezzel, vagy azzal.
A kapcsolatunk, és a csapattal való kapcsolata is megromlott. Ismét visszatértek életünkbe a viták és veszekedések, volt, hogy napokig nem is szóltunk egymáshoz, de ha mégis, azt csakis muszájból, vagy felsőbb utasításra.
Angliában volt mind a két pilóta, már készültünk utazni a német nagydíjra. Épp Brittához tartottam, mikor hangos kiabálás ütöttem meg a fülemet. Sebastian hangja dühös volt és arrogáns.
- Nem hiszem el, hogy nem képesek dolgozni- kiabálta és erre én megtorpantam az ajtóban- Bezzeg az újonc kis Ricciardonak jobban megy. Ez is Vera hibája! Miatta vesztek rendszeresen, mert nem képes rendesen elvégezni a munkáját
Akkor következett be az, amit végig próbáltam elkerülni. Még arrébb menni sem tudtam, összerogytam a folyosón és keserves zokogásba kezdtem. Az egész éves nyomás és a Sebastian utáni, értelmetlen vágyódás akkor felszínre tört. Nem tudtam megnyugtatni magam a szokott módszerekkel, még csak feltápászkodni sem voltam képes.
Aztán azt láttam, hogy nyílik az ajtó és Britta dugja ki a résen a fejét. Mikor összeakadt a tekintetünk, arca komolyra vált és aggódva nézett rám. Gyorsan odajött mellém, majd felvitt az irodámba, de még mindig nem tudtam megnyugodni. Kórházba kerültem. Kiderült, hogy idegösszeroppanást kaptam.
Három hetes kényszerpihenőt kellett tartanom, de úgymond szerencsére csak két versenyről kellett lemaradnom. Épp, mikor már kezdtem helyre jönni olvastam el Sebastian nyilatkozatát: átigazol a ferrarihoz. Ismét összetörtem. A szőke pilóta egyszer jött be hozzám a kórházba, és ez is épp elég rosszul érintett. De hogy még ez is? Nem is mondta nekem, hogy ilyen tervei vannak.
Augusztus elején hagyhattam el a London szélén álló közkórházat. A nagyszüleim természetesen rendszeresen meglátogattak, és még Britta is gyakran benézett, sőt, Christian is meg- meg látogatott. Mindnyájan kedvesek voltak, érdeklődők, és a szemükben mindig egy csepp aggódást véltem felfedezni.
Mikor januárban elkezdődött a szezon, 57 kiló voltam, mikor bekerültem a kórházba, mindössze 43. Az orvosok stressz-mentes életvitelt ajánlottak, rendszeres sportolást és helyes táplálkozást. Híznom kellett jó pár kilót, ami szerencsére lassan meg is történt, mikor végre a saját ágyamban fekhettem és a saját ételem ehettem.
Ha valamikor eszembe jutott Sebastian a gyomrom görcsbe rándult, és eleredtek a könnyeim. Sajnos az antidepresszáns rendszeres szedése is hozzájárult az orvosok utasításához, de szerencsére csak két hónapig volt kötelező, utána pszichológushoz kellett mennem, hogy megállapítsa, szükségem van-e még a készítményre.
Mikor már úgy éreztem, hogy visszatért belém az erő, és Christian is visszaadta a céges mobilom, amiben Adrian száma volt, azonnal tárcsáztam a tervezőt. De sajnos a vártak ellenére, semmi jóval nem tudott előállni. Az autók még mindig rosszak voltak, az erőforrások messze le voltak maradva az élcsapatokétól és… következett a bűvös kérdés. Sebastian?
Adrian nem volt túl bőbeszédű ezzel a témával kapcsolatban, és éreztem a hangján, hogy nem akar erről beszélni. Végül csak annyit mondott, kérdezzem meg Christiant. Azzal bontottuk a vonalat, hogy remélhetőleg mihamarabb visszaállhatok a munkába, és folytathatjuk a közös tervezést.
Mivel az én munkám kiesett pár versenyre, Seb ideiglenes mérnököt kapott. A munkába való visszarázódás előkészítéseként felvettem a kapcsolatot Mattel. Ahhoz képest, hogy ellenségeskedést és féltékenykedést vártam, a srác teljesen normális volt, kedves és segítőkész. Minden adatot összegyűjtött nekem és elküldte, én pedig elemezni tudtam azokat otthon, hátha azzal kicsit előrébb jutok.
A nyári szünetben kötelező kéthetes leállás után már az első napon kezdeni akartam a munkát, de sajnos még egy hetet várnom kellett ezzel. Hétfő reggel felkeltem, megmosakodtam, megcsináltam a hajam és raktam fel egy enyhe sminket. Örömmel konstatáltam, hogy a nadrágok már nem esnek le rólam és a csapatpóló sem úgy áll, mint tehénen a gatya. Egészségesnek látszottam, és, hogy őszinte legyek, annak is éreztem magam.
A kis jegyzeteimmel és számításaimmal felpakolva ültem be az autómba és vezettem be a gyárba. Az irodámba visszahoztam az életet, telepakoltam mindent iratokkal, és néhány új tervrajz is született a fejemben, amit kiaggattam a palatáblára, nehogy elfelejtsek Adriannal konzultálni.
Épp elhelyezkedtem a laptop előtt, mikor kopogtak. Christian dugta be a fejét, majd látva mosolyom beljebb lépett
- Jó újra itt látni- mosolygott kedvesen- ha van bármi, amire szükséged van, csak szólj
- Köszönöm, Christian- mondtam hálásan- lemegyek a büfébe. Van kedved velem tartani?
- Most sajnos nem tudok, el kell intéznem pár dolgot. De ha jól láttam, Britta éppen ott van
Elköszöntem a csapatfőnöktől és egy emelettel feljebb mentem. Hiányzott már a lift, az épület különleges illata. És be kellett látnom, minden nehézség, és a történtek ellenére is, imádtam a munkám.
Leérve először vettem magamnak egy üveg narancslevet és egy sonkás szendvicset, majd megkerestem a szőke sajtóst. Hamar ráakadtam, épp a telefonját nézte és valamit gyorsan lejegyzetelt
- Szia- köszöntem- nem bánod, ha leülök?
- Szia!- kapta fel a fejét és elmosolyodott- nyugodtan, gyere csak. Jó újra látni
- Köszi, téged is. És jó újra itt lenni. Na, és min dolgozol ennyire?
- Csak a szokásos… interjú, fellépés… zajlik az élet
- Ez így van rendjén
Beszélgettünk még az időjárásról, a divatról és minden félről, és igazán hálás voltam Brittának, hogy nem hozta fel a pilóta témát. 11-kor azonban el kellett köszönnöm Brittától, ugyanis találkozót szerveztem Mattel, hogy végre személyesen is megismerhessem.
Az ajtóm előtt egy majd’ két méter magas, barna hajú, fehér bőrű, húszas évei végén járó férfit pillantottam meg, egy laza halásznadrágban és a csapatpólóban. Ahogy közeledtem felé, rám mosolygott.
- Szia! Vera vagyok- nyújtottam a kezem- örülök, hogy megismerhetlek
- Matt- viszonozta a kéznyújtást- részemről a szerencse. Rendesen tudtál dolgozni az anyagból, amit küldtem?
- Igen, minden teljesen tökéletes, nagyon köszönöm, rengeteget segítettél
- Ez a legkevesebb, amit tehetek, hiszen nem a te hibád, hogy ki kellett hagynod
- Nincs kedved beszélni egy kicsit?- mutattam az ajtó felé, jelezve, hogy ez a társalgás kényelmesebb lenne ülve
- Sajnos most nem, mert Sebastian nemsokára itt van, és tudni akarja a taktikákat a belga nagydíjra. Szóval megyek, beszéljetek nyugodtan, de majd később összefutunk
Egy bólintással summáztam az elmondottakat, majd bementem az irodámba. Beültem a székembe és felcsaptam a laptopom tetejét. Megnyitottam a számításaimat, és még mielőtt még többet gondoltam Sebastianra, bevettem a bogyómat.
Hamarosan kopogás hallatszott, majd Sebastian belépett a szobába. Arca kicsit sápadt volt, szemeiben nem volt meg a szokásos csillogás, és tekintete szinte folyamatosan a padlót leste. Nem volt meglepve, hogy engem talált Matt helyén, így ebből és a viselkedéséből csak annyira tudtam következtetni, hogy Christian biztosan beszélt vele.
Nem akartam kellemetlen helyzetet kettőnk között a csenddel, de nem jött ki szó a számon. Olyan volt, mintha a hangszálaim megfagytak volna, a tüdőm tele volt levegővel, de kiengedni belőle azt már nem tudtam.
Leült velem szemben és rám nézett. Végre találkozott a tekintetünk. Az arca egy ártatlan tigriskölyökére emlékeztetett, a szemeiben azonban láttam a dacos kisfiút, akire ráparancsoltak, hogy viselkedjen.
- Sajnálom, hogy…
Épp elkezdte volna a szöveget, amelyet feltehetően Christian tanított be neki, de félbe szakítottam, mivel semmi kedvem nem volt meghallgatni
- Nem érdekel. Még van hátra egy fél évad. Döntsd el, hogy szeretnél-e velem dolgozni, vagy inkább kéred vissza Matt-et. Christiannal majd én elintézem, hogy ezt az évet már ne fejezzem be, csak a fejlesztéssel foglalkozzak
- Én nem szeretném. Vagyis… én téged akarlak- mondta bátortalanul
Láttam rajta, hogy bántja az a passzivitás, amivel kezelem, de én nem engedhetem meg magamnak, hogy megint közel engedjem. Ezzel a módszerrel sikerült feldolgoznom az eseményeket, jövőre már amúgy sem lesz velünk.
- Matt azt mondta, hogy a belga nagydíj taktikáját akarod hallani. Tudod jól, hogy azokat csak a futam előtt egy-két nappal dolgozzuk ki. Akkor, mikor már megvannak a szabadedzések eredményei
- Tudom
- Megnéztem még otthon a telemetriákat, nem mutatnak valami jól. Próbálom majd a legtöbbet kihozni, remélem, hogy most nem foguk leszerepelni. Még pár befejezett verseny jó lenne. Adrian is fejlesztett, délután találkozom vele. Te tudsz már valamit az eredményekről?
- Nem
- Akkor majd holnap elmondom, hogy mire jutott. Nekem még lenne dolgom Adriannal. Szeretnél még valamit, vagy mehetek?
Hosszú ideig váratott a válasszal. Csak nézett rám, és megváltozott a tekintete. Eltűnt a szeméből a dac, helyét a csalódottság váltott fel, az arca pedig kétségbeesett lett.
Igen, Sebastian. Elveszítettél. Ezt akartam a fejéhez vágni. Mindennél jobban kikívánkozott belőlem, de inkább megtartottam magamnak. Nem akartam konfliktust szülni és megfogadtam, hogy az érintkezéseink számát a minimálisra csökkentem. Hiszen, az a férfi ül velem szemben, aki kórházba juttatott, aki az egészségemet és a lelkemet nem kímélve hajtott, hogy neki jobb legyen. Egy önző dög ült velem szemben
- A csapattal már rendeztem a viszályt. Mindenkitől elnézést kértem, és Christian is biztosított, hogy nem haraggal fogunk elválni. Vagyis a csapat meg én. Meg kell értened, hogy nekem a haladásra van szükségem, és…
Felálltam, jobb kezemmel az asztalra támaszkodtam, a balt a levegőbe emeltem, jelezve, hogy jobb lesz, ha befejezi. Becsuktam a szemem, vettem pár mély levegőt, majd felnéztem rá.
- Tudom, hogy Christiannak ez nem nehéz. Most odaad téged egy másik csapatnak, abból még pénze is származik. Van az utánpótlás csapatban rengeteg újonc, aki akár föléd is érhet. Miért tartana meg egy örök elégedetlen dívát, akinek soha, semmi nem jó? Ami engem illet… nem érdekelnek a mentségeid, sem az indokaid, sem a kifogásaid. Sok helyzetben meghallgattalak volna, de ez már nem az. A kapcsolatunk mindössze munkakapcsolat, ha szükséged van valamire, természetesen bármikor hívhatsz, hisz azért vagyok, hogy neked segítsek
Nem vártam meg, míg válaszol, láttam rajta, hogy a szavaim nehezen jutnak el a tudatáig. De nem érdekelt. Erősnek éreztem magam, erősebbnek, mint azelőtt valaha és nem hagyhattam, hogy visszarántson. Elindultam az asztaltól, már pont résnyire kinyitottam az ajtót, mikor hirtelen mögém termett, bal kezével bevágta előttem az ajtót, a másikkal pedig megtámaszkodott a falon, így pont közre fogott. Eszembe jutott a világbajnokság utáni éjjel, mikor majdnem ugyanebben a pozícióban talált rám. Akkor én is részeg voltam és ő is, most azonban mindketten józanok voltunk. Ha lehet ezt mondani.
Eddig a kimért viselkedésemmel, a távolságtartó magatartásommal el tudtam hessegetni a kósza gondolatokat, amelyekben ő és én szerepeltünk. Most azonban elszállt az erőm, ismét gyenge kis virágszálnak éreztem magam, és részegnek. Megrészegített az az illat és az az erő, amely belőle áradt, és amelynek még ilyen időkkel a hátam mögött sem tudtam ellenállni.
Szemem szorosan csukva tartottam, mélyeket lélegeztem, hogy mégis erős tudjak maradni. Éreztem, ahogy borostás arca már a vállamat csiklandozta, végül a bal vállamra hajtotta a fejét. Az ő légzése is mély volt és lassú, nyakamon éreztem az orrából kiáramló levegőt. Végül elemelte a fejét. Óvatosan és lassan, mintha egy porcelánbaba volnék magával szembe fordított. Nem nyitottam ki a szemem, de éreztem, hogy arcom pásztázza. Szemhéjaim még mindig szorítottam egymáshoz, nehogy elcsábuljak és belenézzek a szemeibe. Nagyot sóhajtott
- Kimondhatatlanul sajnálom, hogy ezt tettem veled, Vera- kezdte el halkan és megbánóan, és végre éreztem az őszinteséget a hangjában- sosem gondoltam volna, hogy a saját önzőségemmel sodrok valakit életveszélybe. Nem mentem be hozzád, mert szégyelltem magam és féltem a megvetésedtől, a dühödtől és a haragodtól. De bárcsak bementem volna, mert amit most teszel velem, mindennél rosszabb, pláne az a tudat, hogy csak úgy tudsz elviselni, ha rám sem nézel! Kérlek, próbálj meg megbocsájtani!- suttogta a végét, majd eltávolodott tőlem, kicsit messzebb irányított az ajtótól, majd kilépett rajta
Még percekig volt csukva a szemem, s mikor kinyitottam, az üres irodát és a tervrajzaimat láttam magam előtt. Tudom, hogy csak egy álomnak kellett volna képzelnem, de túl valóságos volt. Ugyanis az volt. Valóság.
A történtek után már nem éreztem magamban erőt arra, hogy akár még egy perccel is tovább dolgozzam. Csak a szavak jártak a fejemben, az illat és az érzés, amit Sebastian közelsége váltott ki belőlem. Nem bírtam volna Adrianra figyelni, és ha nem veszek észre valami hibát, annak súlyos következményei lehetnek.
Így alakult, hogy délután fél egykor már otthon ültem a kanapémon, felhúzott lábakkal, egy rövidnadrágban és egy topban, egy tál chips-el az ölemben és a Szívek szállodáját néztem a laptopomról.
Sosem voltam egy sorozatfüggő típus, így sajna ez az elfoglaltság sem tudta sokáig lekötni a figyelmemet. Próbáltam olvasni, dolgozni, de a gondolataim mindig elterelődtek, és rá kellett jönnöm, hogy a sorozatnézés sem a megfelelő elfoglaltság egy ilyen férfi elfelejtéséhez. De a horrort meg nem szeretem.
Hamar eljött az este, ágyba bújtam és úgy aludtam el, hogy a holnapi napomat már pedig semmi nem teheti tönkre.
Másfél hetünk volt még a Belgiumba való kiutazás előtt, hogy a két srác alá valami használható autót tegyünk. Adriannal már lassan kifogytunk az ötletekből, és már jó párszor rájöttünk, hogy nem a mi tervezésünkben van a hiba, hanem a motorban és az energia-visszanyerő rendszerben. Erre a problémára azonban nagyon nehéz volt megoldást találnunk és persze mindketten magunkat éreztük ezért felelősnek. És ha ez még nem lett volna elég, erre emlékeztetett Sebastian is. Vera, basszus! Felejtsd már el! Korholtam magam a nap minden percében, mikor a német pilóta bemászott egy-egy gondolatfoszlányom közé. De nem tudtam mit tenni. Őt elfelejteni lehetetlen, de azt is lehetetlennek éreztem, hogy valaha őszintén megbocsájtsam és elfelejtsem azt, amit a saját önzősége és egója miatt velem tett.
Az idő aztán rohamléptekkel haladt. Lement a belga nagydíj, aztán az olasz, a szingapúri, a japán, az orosz, az amerikai, a brazil, s végül elérkeztünk Abu Dhabiba. Az évad második fele mondhatni jól sikerült, hiszen Sebastian minden versenyt befejezett és mindegyiken szerzett pontot is, sőt, még a dobogón is állhatott.
A mi kapcsolatunk ez alatt pedig olyan maradt, amilyen volt. Tiszteletben tartotta azt, hogy én munkakapcsolatot kértem, én be tudtam tartani a magamnak tett ígéretem, és az érintkezéseink számát is a minimálisra redukáltam. A pszichológus megállapította, hogy már felépültem, és nincsen tovább szükségem az antidepresszánsok szedésére. Ez azt is jelentette, hogy már én is ihatok, így várható volt, hogy nagy ünneplés lesz az évadzáró nagydíj után, bármelyik helyen érünk is célba.
A versenyre nagyon felkészültünk, azonban így sem szereztük meg a legjobb helyeket, de legalább a pilótáink be tudták fejezni a versenyt. Estére már ki is volt adva a parancs: fél kilenckor indulunk a szálloda aulájából.
A szobámban készülődtem, kiválasztottam a ruhát, amit viselni akarok, és leültem az ágy szélére. Végiggondoltam azt, hogy milyen buliba fogunk is most menni. Magunk mögött tudhatunk végre egy szenvedésekkel teli évet, ami rémesen indult, mégis viszonylag jól fejeződött be. Megtudtuk, hogy Sebastian elhagy bennünket, és kiderült, hogy Adrian sem erősít már bennünket tovább. Vagyis, engem nem fog. Mivel Christian látta rajtam, hogy a mérnökségi és a tervezési feladatok elvégzése hatalmas terhet ró rám, választás elé állított: vagy tervező leszek, vagy mérnők. Sokáig tartott eldöntenem, hogy a két szenvedélyem közül melyiket válasszam. Egyszer, még a legelején, az interjún elmondtam Christiannak, hogy nem tudnék választani, most azonban rá voltam kényszerítve, hisz döntés hiányában el kellett volna hagynom a csapatot. Mivel Sebastian amúgy is elment, és Matt-et egy remek szakembernek tartottam, a tervezést választottam. De azóta minden este úgy hajtottam le a fejem, hogy remélem, nem fogom megbánni a döntésem.
Belebújtam a fehér ruhámba, aminek a hátán a kivágás a csípőmig ért, és a melltartópánt magasságában volt még egy masni, keresztben. Az elején a kivágás szép dekoltázst csinált, a ruha egészben pedig a combom felső harmadáig ért. A hajamat egy laza kontyba kötöttem, feltettem egy kicsit erősebb sminket, mint amit szoktam, felvettem pár ékszert, magamhoz vettem a kistáskám és elindultam a lifttel a földszintre. Minden gondolatom az volt, hogy most vagyok utoljára együtt Sebastiannal. Ennek a gondolatnak meg kellett volna nyugtatni, de csak elkeseredetté és zaklatottá tett.
Utánam nagyjából három perc múlva már mindenki megérkezett, és indultunk a szállodától durván tíz percre lévő szórakozóhelyre. Egy pohár pezsgővel koccintottunk az évad végére, az újonnan jött emberekre, és azokra, akik többet már nem lesznek köreinkben. Ezután több csoportra bomlottunk. A legtöbb szerelő elment táncolni, vagy inni a pulthoz, Christian és Adrian haza mentek a koccintás után, és mi maradtunk az asztaloknál beszélgetni. Természetesen Brittával és Groval ültem egy asztalnál, továbbá ott volt még velünk Sebastian, Rocky és Sandra, az egyik szerelő lány is.
Egy idő után elkezdtek szivárogni az emberek a táncparkettre, így mikor már én is azt éreztem, hogy kész vagyok úgy táncolni, hogy ne érezzem magam kellemetlenül, a táncoló tömegbe vetettem magam. Többen is próbálkoztak, de mindenkit elutasítottam. Jó érzés volt egyedül lenni, magabiztosan és szabadon mozgatni a testem a zene ritmusára több száz ember között, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy ki vagyok, és mi történt velem. Mert tudtam, hogy ezt sosem fogom máshogy gondolni: szégyelltem azt, ami velem történt.
Fél egy körül szóltam Brittának, hogy én mára kifáradtam és inkább hazamegyek. Ők még bírták szuflával, így ott gyorsan elköszöntünk egymástól. A bejárat előtt vártam a taxit, mikor megjelent mellettem Seb.
- Nem baj, ha elmegyek veled?- kérdezte, s felém fordult
- Nem, dehogy- ráztam meg a fejem- mindjárt itt az autó
Ezt a pár szót váltottuk. Megérkezett a taxi, Sebastian kinyitotta nekem az ajtót. Beszálltam, majd ő is követett. Hamar visszaértünk a szállodához, a pilóta kifizette a fuvart, majd elindultunk a bejárat felé. A liftet vártuk, de még mindig nem szóltunk egymáshoz. Furcsa volt. Eddig láttam rajta, hogy minden erejével azon van, hogy megbocsássak neki, most viszont teljes passzivitást mutatott ezen a téren. Sőt, nem is kommunikált velem. Ami, be kell valljam, hogy zavart. És nem csak azért, mert éppen részeg állapotban voltam, hanem azért is, mert tudat alatt vágytam a közelségére és a figyelmére.
Beléptünk a liftbe, ami elindult felfelé.
Csak őrültséget ne csináljak- mondogattam magamban. Ott állt mellettem, a lift acél ajtajáról visszaverődött az alakja. Én a felvonó közepén álltam, egy helyben, a táskámat szorongatva, míg ő a lift oldalának támaszkodott, egyik kezét az első zsebébe csúsztatta és éreztem, hogy engem néz.
Egy hangjelzés hívta fel a figyelmemet arra, hogy megjöttünk. Kiszálltam, majd követett ő is. Jól tudtam, hogy a szobáink egymás mellett vannak, de valamiért jó érzés volt azt gondolni, hogy miattam szállt ki ő is.
Megálltam az ajtóm előtt, és próbáltam a kártyát a helyére illeszteni, hogy bejussak a helyiségbe, de nem bírtam. A kezem és az egész testem annyira reszketett az utazástól és attól a gondolattól, hogy itt van tőlem egy karnyújtásnyira, de mégsem érhetek hozzá, hogy még egy ilyen egyszerű cselekvést sem tudtam végrehajtani.
Éreztem, ahogy mögém lép, majd erősen rászorít remegő kezemre és a kártyát a menetbe illesztette. A kis gombocska zöldre váltott, kattant a zár és kinyílt az ajtó. Nem mozdult egyikünk sem. Ő továbbra is fogta a kezem, és én sem engedtem el a kártyát. Nem léptem be a szobámba sem.
Arra lettem figyelmes, hogy fél lépést lépek hátra és finoman nekisimulok a testének. Mikor már megtettem, nem volt visszaút, elcsábultam neki, ismét. Lassan felé fordultam, s felnéztem rá. Kék szemeinek csillogásában láttam az örömöt, hogy végre ránézek és a reményt, hogy folytatom azt, amit az előbb elkezdtem.
- Megbocsájtasz? –kérdezte végül halkan és egyik karját a derekam köré fonta
- Csókolj meg- suttogtam válasz helyett
Olyan volt, mintha magamon kívül kerültem volna, és valaki más irányítaná a testem, a beszédem és a gondolataim.
Seb reagált szavaimra, ugyanis karja még szorosabban fonódott derekam köré és óvatosan csókolni kezdett. Először csak finoman megérintette ajkaival az enyémeket, majd látva, hogy semmi ellenvetésem sincs, ismét összeértek ajkaink, azonban most hosszabb időre. Végig ő irányított, nem tűrt ellentmondást, és nem hagyta, hogy átvegyem a vezető szerepet. Csókja egyszerre volt kemény a szorítástól, de finom az ajkai puhaságától, s egyszerre volt édes és keserű az iránta érzett szerelmem miatt.
Mikor elváltunk egymástól és kinyitottam a szemem, arcom pásztázta. Tudtam, hogy most kéne leállnom, hogy ne kövessek el még nagyobb hibát, és ne essek vissza a korábbi állapotomba, de még mindig nem bírtam uralni a testem. Két karom nyaka köré fontam, s behúztam a szállodai szobába. Csókjaink egyre hevesebbek lettek, és az én kezeim is pólója alá vándoroltak. Gyorsan vettem le róla a szürke rövid ujjút, ami ellen semmi ellenvetése nem volt. Ezután finoman végigsimított a hátamon, s megtalálva ruhám cipzárját lehúzta azt, majd árgus szemekkel figyelte, ahogy a fehér anyagdarab végigsiklik a testemen, s végül ott állok előtte egy szál bugyiban és melltartóban.
Az éjszaka további része maga volt a gyönyör és mámor szigete. Csókjaink száma végtelennek tűnt, s testünk mintha örökké összeforrt volna. Az éjszaka sosem akart véget érni és mi is ezt akartuk. Hogy a pillanatunk tartson örökké.
Mikor másnap kinyitottam a szemem, a földön a heverő ruhám darabjai emlékeztettek a Sebbel töltött éjszakára. Megfordultam, s a szőke pilóta feküdt ott mellettem, és tekintetét rajtam tartotta. Elmosolyodtam azon, amilyen áhítattal engem nézett
- Jó reggelt- köszöntem és nagyot nyújtóztam
- Neked is- válaszolta Seb és megsimogatta az arcom- hogy vagy?
- Még sosem volt ilyen jó reggelem- mosolyogtam és éreztem, ahogy pír önti el az arcomat
Még sokáig feküdtünk egymás karjaiban, csöndben. Nem szólaltam meg, s ő sem. De jó volt ez a csend. Erre a békére és nyugalomra vágytam már azóta, hogy igazán megismertem Sebastiant. Végül mégis ő törte meg a csendet
- Nem válaszoltál nekem tegnap este- mondta és arca komolyra váltott
- Mire?- kérdeztem, de tökéletesen tudtam, hogy mire gondol
Nem válaszolt, csak szúrósan nézett. Ő is tudta, hogy teljesen képben vagyok, csak nem akarok válaszolni. Nem akarok, mert magam sem tudom a választ
- Csak megbánásból voltál velem?- bukott ki belőlem a kérdés
Amint kimondtam azonnal megbántam, de arcát látva a megbánásom halványulni kezdett. Rajta láttam megbánást. Szemeim tágra nyíltak, a tüdőm ismét megtelt levegővel. Kiabálni akartam. Ki akartam adni magamból mindazt a dühöt és fájdalmat, amit valaha miatta éreztem. De megint csak nem szólaltam meg. Nem azért, mert nem tudtam, hanem mert rájöttem, hogy értelmetlen lenne. Ő olyan, amilyen. Ezzel az esettel végleg leírta magát nálam
- Van valakid, igaz?- kérdeztem, mire ő ismét csak a megbánó arcát vette fel, de nem felelt
Egy keserű mosoly terült végig arcomon és felültem az ágyban. Kikeltem, és minden szégyentől mentesen sétáltam végig előtte a szobában, anyaszült meztelenül. A fürdőben felvettem egy köntöst, majd visszamentem hozzá
- Indulnod kéne, mert lassan megyünk a reptérre. Nekem is be kell még pakolnom- mondtam nyugodtan
- Ennyi? Nem tudsz mást mondani?- kérdezte felháborodottan
Kikelt az ágyból, felszedte a ruháit, majd gyorsan magára kapta őket. Az ajtóhoz sétált, de még mielőtt kiment, felém fordult
- Szóval tényleg nincs mit mondanod?- volt még mindig felháborodott a hangja
- Köszönöm, még így utoljára a lehetőséget, Sebastian
- Miféle lehetőséget?- kérdezte fancsali fejjel
- Hogy felpróbálhattalak
Sebastian teljesen elsápadt, kezét, amit eddig a kilincsen tartott maga mellé ejtette. Nem akartam ott maradni magyarázkodni. Nem akartam elárulni Sebastiannak a testbeszédemmel, hogy mit érzek, mert még én magam sem tudtam felfogni, hogy hogyan mondhattam ilyesmit. Nem tudtam, hogy csak bosszúból és dacból mondtam azt, amit, vagy komolyan is gondoltam.
Bementem a fürdőbe, magamra zártam az ajtót, és lemostam magamról az éjszakát, amit egyszer és utoljára Sebastiannal töltöttem.
A hazaút lassan telt el. Feltehetően azért, mert Sebastian is velünk tartott Angliába, s a repülő túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy mi ne fussunk össze. Még az is megfordult a fejemben, hogy átmegyek a másodosztályra, csak hogy ne kelljen látnom. De aztán beláttam, hogy az gyerekes viselkedésre vallana.
Ahogy ezeken a dolgokon töprengtem, éreztem, hogy valaki beült mellém. Lassan emeltem el a fejem az ablaktól és a test irányába fordultam. Christian ült mellettem
- Hogy vagy, Vera?- kérdezte kíváncsian, csöpp aggódással
- Jól, de fáradtan- mondtam őszintén- ha hazaérünk, az lesz az első dolgom, hogy kialszom magam
- Helyes- bólogatott a csapatfőnök- szeretném neked megköszönni, hogy ennyire kitartottál mellettünk. Hogy ennyire kitartottál a csapat mellett
- Aláírtam a szerződést- mondtam egyszerűen- nem tehettem mást
- Dehogynem- vágta rá Christian- tudom, hogy tisztában vagy azzal, hogy van egy olyan rész a szerződésben, hogy bármilyen orvosi okra hivatkozva beadhatod a felmondásod, következmények nélkül
- De nem tettem. És ez a lényeg, nem?
- De, ez a lényeg. Csak nem értem, hogy miért- mondta ezt Christian, félig kérdő hangsúllyal
A félig feltett kérdésre tudtam a választ. Ott volt a nyelvem hegyén, hogy kimondjam azt, amit gondolok, de meggondoltam magam. Töprengeni kezdtem, hogy vajon érdemes-e megosztani vele a maradásom okát, vagy egyszerűen csak hagyjam rá.
Aztán eszembe jutott Sebastian és, hogy mennyi kimondatlan gondolat van vele kapcsolatban a fejemben. Rájöttem, hogy a kapcsolatunk sosem lehetett volna valódi, hiszen nem mondtam el neki azt, amit éreztem, vagy éppen gondoltam. Mindig a szituációnak megfelelő reakciót kapta tőlem, és teljesen megértem, hogy ezzel összezavartam őt. Mindezt el akartam kerülni Christiannal, hiszen sokáig akartam még a csapatát erősíteni.
- Miattad- mondtam végül halkan- miattad nem mondtam fel
Christian szemei tágra nyíltak. Csodálkozást, és némi örömöt véltem felfedezni a gesztusaiból, de ő volt az az ember, akinek az arcjátékát nehezen lehetett kiismerni. De abban biztos voltam, hogy meglepte a válaszom
- Miattam? Miért?
- Ígéretet tettem
- Mikor? A szerződés nem ígéret. Az csak egy darab papír
- Mikor azt mondtam, hogy a szaktudásommal nem fogok más csapathoz menni. Az ígéret volt részemről, és ehhez tartom magam
A csapatfőnök arca megváltozott, a gesztusaiból nem tudtam kikövetkeztetni, hogy mire gondol, de elmosolyodott
- Örülök, hogy téged választottalak- mondta- de elengedlek, ha azt szeretnéd
Csodálkozva néztem rá. Ez meg mit jelentsen? Nem akar már velem dolgozni azért, mert kórházba kerültem?
- Tudom, hogy az én hibám az, hogy kórházba kerültem, de ígérem, hogy soha többé nem fordul elő- mondtam kicsit aggódó hangon és szemeimben feszítő érzést éreztem a visszatartott könnyektől
Christian ijedten hátrahőkölt, majd megfogta a kezemet
- Mégis hogy gondolhatsz ilyen ostobaságot?- kérdezte a maga sajátos hanglejtésével- Egyáltalán nem a te hibád az, ami a múltban történt, és ne merj ilyeneket gondolni!- lett parancsoló a hangja a végére
- Akkor miért akarsz elküldeni?
- Eszem ágába sincs ilyesmi!- horkant fel, és megint megbújt egy apró mosoly a szája sarkában- te vagy az egyik legjobb emberem. Kitartó vagy, kreatív, eltántoríthatatlan, és még sorolhatnám Londonig
- Akkor?
- Sebastian el fog menni a Ferrarihoz. Nem akarom, hogy a sajtó, vagy az FIA problémázzon azon, hogy együtt vagytok, mégis két külön csapatnál
Villámcsapásként értek a szavai. Mégis honnan a fenéből szedi, hogy mi együtt vagyunk?
Nehezen tértem magamhoz a – gyakorlatilag- sokkból, amit Christian néhány szavával okozott nekem. Egyből eszembe jutott az éjszaka, amit Sebastiannal töltöttem, majd a reggel, amely összezúzta minden örömöm és kívánságom.
- Sosem voltam együtt a némettel és soha nem is leszek- mondtam, de még a nevét is fájt volna kiejtenem a számon- ha ezért aggódtál annyira, hát most már nem kell. Tudod az igazságot
- De… Sebastiannak van partnere, én úgy tudom. És… tegnap láttalak titeket a folyosón- mondta kissé szaggatottan
- Láttál minket a folyosón, de nem én vagyok a partnere- mondtam keserűen- nem tudtam, hogy van valakije- tettem hozzá gyorsan, mielőtt még olyasmire gondolna Christian, ami sosem fordulna meg a fejemben
- Sajnálom, akkor tévedtem- mondta - nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni
- Semmi baj- ráztam meg gyorsan a fejem, hogy az engem figyelő szempár gazdája ne vegye észre a hazugságom rezdülésit az arcomon- jobb is, hogy elmegy- mondtam egy sóhaj kíséretében
Christian kérdő szemekkel meredt rám, de mikor elnéztem a feje felett, Sebastian döbbent tekintetébe botlottam. Szóval mindent hallott.
Kezdetben megbánást éreztem azért, mert a pilóta is fültanúja volt a szavaimnak, de rájöttem, hogy ezen szavak kimondásával megkönnyebbült a lelkem. Ez volt az, ami annyira szorított belülről. Hogy elmondhassam valakinek, a Sebastian iránti szerelmem ugyanolyan erős, mint az iránta érzett gyűlöletem. És nem leplezem többé, utat adok az érzelmeimnek.
A némettel néztük egymást egy darabig. Álltam a tekintetét, nem fordítottam el az arcom, nem szegeztem máshova a tekintetem. Szemeiből kiolvastam, hogy mondani akar valamit, de végül csak tovább ment. Ekkor néztem vissza Christianra
- Az idegösszeomlásodnak köze volt Sebhez, igaz?- kérdezte
- Persze! Ő hajszolt a végsőkig
- De nem csak ez volt a baj, ugye?
Nem válaszoltam, és ezzel Christiannak is leesett a tantusz
- A munkádért adod fel a szerelmet?- kérdezte
- Nem- vágtam rá- Az álmom nem adom fel egy önző, hűtlen alakért- mondtam morogva- és most szeretnék aludni- közöltem Christiannal, aki erre csak bólintott és egyedül hagyott
Lecsuktam szemhéjaim, de nem jött álom a szememre. Mindössze képek és hangfoszlányok úsztak be a tudatomba, a Sebastiannal eltöltött hónapokról.
A gép leszállt és én hagytam el utoljára a fedélzetet. Hosszú volt az utam hazáig és semmi másra nem vágytam, mint hogy megegyek egy finom vacsorát, lefürödjek, és aludjak vagy tizennégy órát.
Szerencsére ez meg is történhetett, és a hét további része is csak a lazításról és pihenésről szólt.
Csütörtökön megérkezett Samantha a külföldi utazásáról, és hosszas beszámolót tartott nekem Franciaország legkisebb településeinek szépségeitől. Kicsit irigyeltem, hogy ő ilyen helyeken mászkálhat, de aztán rájöttem, hogy az elmúlt másfél évben én sem csináltam mást, mint utaztam a világ körül. Barátnőm persze nem feledkezett meg a betegeskedő napjaimról sem, és ezt tudtomra is adta azzal, hogy naponta kétszer kérdezett rá az állapotomra. Nehéz volt előle eltitkolni már a telefonban is, hogy mi történt Abu Dhabiban, de szemtől szemben ez már lehetetlenségnek bizonyult. Nem volt más választásom, mint elmondani neki az egész hétvége történéseit. Szerencsére nem kellett az elejéről kezdenem, hiszen a kórház utáni itthoni lábadozásom alatt majd’ egy hetet velem töltött, ott hagyva Indiát és a munkáját.
Döbbent csendben hallgatta, amint elregéltem neki a tetteim és érzéseim. A történtek hangos felidézése persze nekem sem volt könnyű, s akkor döbbentem rá, mekkora ostobaságot tettem, és mondtam. Nem a fejéhez kellett volna vágnom pár ócska mondatot, hanem komolyan megbeszélni azt, ami köztünk volt. Így alakult, hogy egészen a hét végéig Samantha győzködött arról, hogy hívjam fel Sebastiant és mondjak el neki mindent. Én persze erre nem voltam hajlandó, nem akartam sutba dobni az önbecsülésem, de mindenek felett a büszkeségem nem vitt rá minderre.
Aztán persze eljött egy újabb hét. Samantha úgy ült be hétfő reggel fél kilenckor a taxijába, amely a repülőtérre vitte, hogy még megígértette velem: felhívom a németet, karácsony előtt. Hálás voltam neki a több hetes ultimátumért, bár nem volt rá különösebb okom. Az én életem, és azt csinálok vele, amit akarok. A te életed és úgy cseszed el, ahogy akarod- jutott eszembe azonnal barátnőm kontrázása.
Már benne voltunk bőven az adventi időszakban, mikor Papus felhívott, hogy már ideje lenne hazalátogatnom. Röstelltem magam, amiért már november közepe óta feléjük sem néztem, így összepakoltam magamnak egy bőröndnyi holmit, és négy napos látogatást tettem.
Jó volt végre velük együtt lenni, gondok és bajok nélkül. Sok minden emlékeztetet engem az idegösszeomlásomra és a depressziós korszakomra, de ebből semmit nem tapasztaltam a nagyszüleim házában. Mama minden nap finom ebédet főzött, Papussal pedig szokás szerint a garázsban töltöttük majdnem az egész napot. Esténként, mikor ők már nyugovóra tértek, én még dolgoztam egy keveset a tervrajzokon. Nem tudtam elfelejteni, hogy az autót, amit tervezek már nem Sebastiannak csinálom. Nem ő fogja vezetni, és a csapatunkat sem fogja erősíteni jövőre. Andrian eltávolodása a csapattól is nagy veszteség volt a számomra, és néha megint kezdtem úgy érezni, hogy rám szakad az egész. Ezért is voltam hálás Christiannak a szabadságért.
Vasárnap tértem vissza a lakásomra, Londonba és már csak három napom maradt karácsonyig. Itt volt az ideje elkezdeni a karácsonyi díszítést és kitalálni, hogy hol vacsorázzak majd meg. Mivel a főzés még mindig nem ment, és Szenteste még nekem is elég snassz lett volna pizzát, vagy valamilyen gyorskaját ennem, mindig előre foglaltam helyet egy étteremben. Idén a hozzám lehetőleg legközelebb esőre esett a választás. Tudtam, hogy Samantha a családjával ünnepel, ezért vele másnapra beszéltem meg az összejövetelt. Már évek óta bevett szokás volt ez nálunk. A nagyszüleim, pedig velem ellentétben vannak annyira népszerűek, hogy gyakorlatilag egy héten keresztül csak vendégségekbe járnak. Egyszer voltam olyan ostoba, hogy elmentem velük az egyik barátjukhoz. Hát soha többet olyat!
A lakást aztán három nap alatt szépen kidekoráltam és még egy fenyőfát is beszereztem, amit a lehető legízlésesebben feldíszítettem. Megesett a szokásos ünneplés a gyárban is.
Emlékszem, hogy aznap arra keltem, hogy a szomszéd ütlegelt valamit a felső lakásban, majd beszállt mellé a fúrógép is. Mondanom sem kell, mindössze reggel fél nyolc volt. Azonban, mikor kinéztem az ablakon, elámultam. A háztetőket teljesen beborította a hó, és az utat is vastagon fedte a fehér takaró. Gondolkodóba is estem, hogy hogyan kéne majd bemennem a gyárba. Nem szerettem hóban és fagyban vezetni, így a taxi mellett döntöttem. Hogy semmi kellemetlenség ne érjen, azonnal felhívtam a társaságot és kértem egy autót fél háromra.
Hamar eljött a készülődés ideje én pedig izgatottan vártam már, hogy ott lehessek az ünneplés helyszínén. Ennek persze több oka volt. Az egyik, hogy tudok majd pezsgőzni, illetve alkoholt inni, bármilyen mennyiségben. Kettő, pedig… újra láthatom Sebastiant. Azóta nem találkoztunk és nem is beszéltünk, mióta meghallotta a számból, hogy az lesz a legjobb, ha elmegy. Nem vagyok rá túlzottan büszke, hogy ilyesmit mondtam, de az időt ugyebár nem lehet visszaforgatni.
Vettem még pár hete egy csodálatos fehér ruhát, amibe gyakorlatilag már az üzletben beleszerettem. Gyakorlatilag úgy állt rajtam, mintha rám öntötték volna. Szögletes kivágású volt a nyaka, az alja pedig a combom közepéig ért. Ujjatlan volt, azonban olyan vastag anyagból készült, hogy nem kellett hozzá bolerót vennem. Beszereztem még egy nagyon jó minőségű fehérneműt. Bármi megtörténhet… Egy fehér magassarkúba bújtattam a lábam indulás előtt és magamhoz fogtam az ezüst kövekkel kirakott táskám. Még utoljára ellenőriztem magam a tükörben. A hajam göndör fürtökben omlott a vállamra, az alapozó tökéletesen elfedte minden bőrhibám. A szemfestékem visszafogottságot tükrözött, amely ellentétben állt a rúzsom vörös sötétségével. Hívogató volt, mintha csak azt közöltem volna, csókolj meg, Sebastian!
Erre a gondolatra gyorsan megráztam a fejem, hogy kimenjenek belőle az ilyen ostobaságok. Felkaptam a kabátom, bezártam a lakást és már lent is voltam az autóban és a karácsonyi ünnepség felé tartottam.
Az aula már szinte teljesen megtelt, mire odaértem. Tele volt beszélgető, boldog, önfeledt emberekkel, akik örültek, hogy egy ilyen siralmas évnek végre vége szakadt és a jövő évtől jobbat lehet remélni. Én azonban mint valami kísértet sétáltam közöttük. A kezemben volt a bejáratnál kapott pohár, benne a pezsgővel, de egy korty sem csúszott le a torkomon. Csak arra tudtam gondolni, hogy habár eddig erős voltam és makacs, most mégis elveszítem Sebastiant és nem tehetek ez ellen semmit. Vagy fogadjam el Christian ajánlatát? Az ötlet, minél tovább ízlelgettem, annál jobbnak látszott. Adrian ragadott ki a gondolatmenetemből
- Vera!- köszöntött- örülök, hogy találkoztunk. Szerettem volna neked gratulálni ehhez az évhez és sok sikert kívánok neked a jövőben. Biztos vagyok benne, hogy nagy segítség leszel a csapatnak, és majd te is hozzájárulsz ahhoz, hogy az élre jussanak
Ahogy mondta, csak a párhuzamokat kerestem a mondatai és az én gondolataim között. Valóban jó érzés lenne, ha én is hozzátehetnék a csapat teljesítményéhez és egyszer világbajnok lehetnék velük.
Dolgozzak egy világbajnok csapatnak, vagy… éljek egy világbajnokkal?
- Köszönöm Adrian, ez kedves- erőltettem magamra egy mosolyt- neked is mindent jót- mondtam, majd tovább álltam
Kerestem ismerős arcokat, hogy végre ne csak a saját problémáimmal kelljen foglalkozni, és legyen, ami eltereli a figyelmem, de nem találtam senkit. Tovább lézengtem, mikor meghallottam Christian hangját a hangszórókból áradni. Az emelvény felé fordultam.
A csapatfőnök köszöntött mindenkit, megdicsérte a csapatot, elmondta az éves összefoglalóját, majd mindenkinek kellemes ünnepeket kívánt. Ezzel átadta a szót a pilótáknak. Ric kezdte. Megköszönte a kemény munkát, elmondta, milyen jól érezte magát az első évében a csapatnál és megosztotta velünk, mennyi jó emléke van az évadról. Majd következett Sebastian. A tavalyi humoros, magabiztos beszéde helyett egy félénk kisfiú állt a mikrofon előtt, s alig bírt a gondolataival. Összeszedetlen volt, nem épp a legjobb formáját nyújtotta. Azért ő is elmakogta, hogy mennyire jó volt a csapattal és habár el is megy, örökké a szívében maradunk. Ami nincs is…
A beszéde után koccintottunk, majd a legtöbben az asztalokhoz mentek és hozzáláttak a vacsorához. Végre tisztult a kép, és én is megpillantottam Grot. Odamentem hozzá, hogy üdvözöljem.
Elbeszélgettünk egy jó tíz percet, mire szóba került Sebastian furcsa viselkedése. Nem tudta mire vélni a beszédet. Én titkon sejtettem, hogy bántja, amit velem tett, de valójában nem mertem kimondani, hogy miattam szenved, mert ha a végén még valami más baja van, és biztosan összetörök. Nem számítanak neki az érzéseim, nem számít neki semmi. Csak saját maga
- Én sem tudtam mire vélni- mondtam végül egy óvatos vállrándítás kíséretében- nem láttad Brittát?
- Nem, sajnos még nem, de szerintem nemsokára itt lesz
Még csevegtünk pár percet, de aztán el kellett mennie, mert indult a gépe Párizsba. Sebastian személyi edző nélkül maradt, de ő választotta ezt. Majd az új csapatától kap másikat. Erre a gondolatra megforgattam a szemgolyóm, mire Christian termett előttem. Megijedtem.
- Tudom, mit mondtál a…- kezdtem, mire közbevágott
Vagyis, nem közbevágott, hanem meglengetett egy borítékot az orrom előtt
- Kérlek, gyere az irodámba
Elindult fölfelé és én nem tudtam mást tenni, mint követtem. Az iroda ajtajában maga elé engedett, majd ahogy feloltottam a villanyt, Sebastian ült az egyik széken, az asztal előtt. Ahogy megláttam, megtorpantam, de a csapatfőnök betessékelt. Kelletlenül ültem le a pilóta melletti székre és rá sem néztem. Egészen addig, míg Christian elő nem állt a boríték tartalmával
- Tudom, hogy szívesebben lennél az ünnepségen- kezdte- de ezt mi hamarabb el akarom intézni
Kivette a boríték tartalmát, majd elém rakta. Felmondási nyilatkozat
- Ez meg mit jelentsen?- kérdeztem kétségbe esetten és a szívverésem felgyorsult - ki akarsz rúgni?
- Hadd szögezzem le, hogy eszem ágában sincsen kirúgni- mondta Christian- ez egy ajánlat, amit már a repülőút alatt is elmondtam
- Én pedig megmondtam, hogy nem akarom- vágtam rá, mire leesett a tantusz- te akartad ugye?!- fordultam izzó szemekkel Sebastian felé, aki csak ült és bámult engem- eddig is tudtam, hogy egy önző dög vagy, de ez már mindennek a teteje!- kiabáltam, mire Christian felállt
- Ezt most beszéljétek meg, én visszamegyek az aulába. Éjfélig van időd dönteni, Vera. Hagyd az asztalomon aláírással, vagy anélkül. De tudd, hogy nem lesz második lehetőséged ilyen feltételekkel elhagyni a csapatot- bökött az iratra- majd találkozunk
A csapatfőnök kiment, én pedig magamra maradtam Sebastiannal. Alig bírtam elhinni, hogy ő áll mindezek mögött. Próbáltam ép gondolatokat magamra erőltetni és egy normális kinézetet, de megbénultam. Olyan volt, mintha megmartak volna. Sebastian az első együtt töltött napunkon belém mélyesztette a méregfogait és azóta nem enged. Lógok a szájában, mint valami félig halott áldozat várva, hogy teljesen elgyengüljek, hogy végül felfalhasson
- Nem tudtam veled beszélni- kezdte halkan- féltem, hogy nem állsz velem szóba
Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de csak nem tudtam. Én ostoba!
- Együtt töltöttük azt az éjszakát és tudtam, hogy nem kellett volna- folytatta töretlenül- de már nem bírtam. Annyiszor türtőztettem magamat, de ott egyszerűen elszabadultam
- Megsebeztél, Sebastian. Megbántottál, tönkretettél, idegileg, lelkileg, testileg. Kibeleztél, mint valami rohadt állatot, addig hajtottál, amíg jártányi erős sem maradt!- kiabáltam
- Én csak téged akartalak, az Isteni!- csattant a hangja és arcát két kezébe temette
- Miket beszélsz?
- Tudtam, már tavaly év elején gondolkoztam, hogy elhagyom a csapatot. Aztán jöttél te, aki teljesen felforgattad az életem! Elváltam a feleségemtől, jól kijött, hogy Adrian is pont elmegy. Erre felvettek téged, aki…
- Aki?
- Aki a szarkazmusával az őrületbe kergetett, mégis mindenkinél jobban képes volt megnevettetni és mindenkinél jobban megértett
- Mégis mi a francot akarsz ezzel? Mi köze ennek ahhoz, hogy halálra dolgoztattál?
- Bármilyen feladatot is adtam, azt egyedül végezted és nem vele. Azt akartam, hogy minél kevesebb időt töltsünk együtt, nem akartam közel kerülni hozzád. De ez már az első nap elkerülhetetlen volt. Hajtottalak, mert azt reméltem, hogy megutálsz és átadsz engem Mattnek addig, amíg itt vagyok. Nem tudtam, hogy ezzel kórházba juttatlak!- volt keserves a hangja
Rossz volt őt így látni, de végre megértette, hogy mit is tett velem. Próbáltam elkerülni azt a gondolatot, hogy ezt szándékosan tette, de folyamatosan a felszínre bukott
- Szóval szándékosan juttattál kórházba?
- Most mondom, hogy az eszemben sem volt!- csattant a hangja- hisz szeretlek- mondta
A vér az ereimben egyszerre fagyott meg és forrt fel, a szívem egyszerre hagyott ki pár dobbanást, de vert mégis hevesebben. Szeret.
- Ez hazugság- ráztam a fejem hevesen, nem akartam elhinni. Ha szerettél volna, bejöttél volna hozzám a kórházba. És nem ellöksz, hanem közeledsz
- Az FIA nem engedné nekünk, hogy együtt legyünk úgy, hogy én a Ferrarinál vagyok, te pedig itt dolgozol. Túl nagy lenne a kísértés, szerintük
- Honnan tudod mindezt?
- Már utána jártam. Minden erőmmel azon voltam a betegséged alatt, hogy megoldást találjak. Hogy megoldást találjak nekünk!
- És ezt találtad?- kérdeztem keserűen és az asztalon heverő papírra mutattam- azt találtad, hogy én adjam fel az álmom, te pedig élj a sajátodban?
- Nem tehettem mást. Nekem a versenyzés az életem. De a borítékban két papír van- mondta halkan
Odaléptem a robosztus asztalhoz és levettem róla az iratot. Az egyiknek az alján Christian aláírása állt, s az enyémnek a helye. Ahogy azonban kivettem a másik nyomtatványt is, ledöbbentem. Maurizio Arrivabene aláírása állt a papír alján, mellette pedig Sebastian aláírása
- Ez meg mégis mit jelentsen?- kérdeztem és könnytől csillogó szemekkel néztem fel a pilótára
- Az egyik a tiéd, a másik az enyém. Ha nem írod alá, akkor majd én fogom beadni a felmondásom
- Mégis… miért?- kérdeztem Sebastiant és utat törtek maguknak a könnyeim- hatalmas ostobaság lenne!
- Annál nem nagyobb, mint, hogy ilyen sokáig hagytam, hogy az önzésem vezéreljen. Soha többé nem foglak elengedni. És mivel tudom, hogy vagy olyan makacs, hogy a ferrarihoz ne gyere át mérnöknek, ez a két megoldás van mindössze
- De ha most mindketten elsétálunk…- kezdtem halkan, mire félbe szakított
- Túlságosan szeretlek ahhoz, Vera
Felnéztem Sebastianra és elszántságot láttam. Tűz égett a szemében, mely arra ostorozta, hogy engem megszerezzen, és sose engedjen el. Így hát döntenem kellett, nem volt más választásom. Mindenhogy megkaptam volna őt, az embert, akire már évek óta vágyom anélkül, hogy bármit is el kellett volna veszítenem.
De nem tudtam megtenni. Sosem bocsájtottam volna meg magamnak azt, hogy Sebastiant nap, mint nap boldogtalannak lássam. A nevetését akartam hallani, a mosolyát látni és a borostás arcát simogatni, ezen túl minden nap. Odaléptem hozzá, majd arcát két kezem közé fogtam és megcsókoltam. Olyan érzések szabadultak fel bennem, melyek már rég óta kínoztak, és mellette úgy éreztem, hogy semmi bajom nem eshet, és amíg élek, boldoggá tud tenni.
Elvettem a tollat az asztalról és aláírtam a felmondásom. A munkám a Redbullnál egyszer, s mindenkorra véget ért.
~Pár évvel később
Sebastiant választani a napok, hónapok és évek múlásával egyre jobbnak bizonyult. A sok kezdeti bonyodalom után aztán olyan jól mentek köztünk a dolgok, hogy pár hónap múlva összeházasodtunk és az első házassági évfordulónkra már meg is volt a pici Thomas. Hatalmas örömmel és boldogsággal töltött el bennünket a kicsi világra jötte, s utána még három gyermekkel megajándékozott meg minket az Úr. Sebastian aztán mondhatni idő előtt abbahagyta a versenyzést, mert úgy érezte, nem tölt elég időd a családjával. Évekig volt otthon velünk, azonban ez egy idő után már unalmassá vált. A gyerekek mind iskolába jártak, alig voltak otthon és már mi sem tudtunk mit kitalálni egymás szórakoztatására. Ekkor állt elő Sebastian az ötletével: alapítsunk egy csapatot a forma1-be. Szavai hallatán a szám is tátva maradt, de amint felvázolta az ötleteit, belementem. Szereztünk szponzorokat, és három év előkészület után sikerült elindítanunk az első autóinkat a versenyen. Az első évek borzasztó nyögvenyelősen mentek, s ez emlékeztettek minket a Redbull-nál töltött időkre. Ezek hatására azonban csak még jobban összekovácsolódtunk. A negyedik versenyben töltött évünket világbajnoki trófeával zártuk, s ezután még sok munka és fáradtság által évről évre világbajnokok lehettünk.
Sose mentem vissza a Redbullhoz, de szinte minden nap visszagondoltam arra az éjszakára. Ha akkor máshogy döntök, ha összetépem a papírokat, talán sosem leszünk együtt Sebbel, de az is lehet, hogy az akaratossága miatt képes lett volna beadni a felmondását és soha többé nem versenyzett volna. Habár feladtam az álmom, mégis úgy érzem, hogy jól döntöttem. Egy kislány álma volt az, amit a Redbullnál töltöttem, és ha úgy vesszük, be is teljesült. És nem is tarthatott volna olyan sokáig, mint az az álom, amelyet a családom jelent nekem. Ha bármikor visszamehetnék arra napra, nem döntenék máshogy, hiszen Sebastian és az én sorsom már a találkozásunk alkalmával megpecsételődött. Szeretjük egymást, mindörökké.
