15. rész

15.rész

A telefon egyszerre kifordult a kezemből és felrohantam a lépcsőn. Zilálva rontottam be a szobába, ahol Seb még édesen aludt. Odaszaladtam az ágyhoz, leültem arra a szélére, amelyiken feküdt, és rázni kezdtem. Könnyeim már patakokban folytak, mikor végre kinyitotta a szemét. Meglepett volt először, aztán mikor meglátott, tekintete rémültre váltott. Felült, hátát nekitámasztotta az ágy támlájának, majd szorosan magához húzott. Először el akartam tolni, de végül karjai közt sikerült megnyugodnom.
- Mi történt? kérdezte, mikor már meg volt győződve arról, hogy megnyugodtam. Meztelen hasáról a takaróval törölte le könnyeim
- Annyira sajnálom- törtek megint elő a könnyek- semmi nem igaz abból, amit írtam neked tegnap este. Nem is tudom, mi történt velem. Csak… tényleg nem történt semmi, nagyon, nagyon szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, és minden rendben lesz, és ha akarod, már most elmehetünk, és… és…- szipogtam, és hadartam mindent egyszerre.
Seb néha kérdő tekintettel meredt rám, ami valószínűleg azért volt, mert nem értette, mit zagyválok össze. Főleg, hogy németül elmondani ennyi mindent, elég nehéz, hiba nélkül… akár rég óta beszélem a nyelvet, akár csak tegnap óta.
- Én is szeretlek- mosolyodott el, és magához húzott.
Mikor teljes erőbedobással hadartam, nem is figyeltem arra, amit mondtam. Megpróbáltam a teljes igazságot kimondani, de ezek szerint többet, mondtam, mint akartam. Ki akartam várni, hogy ő mondja ki ezt a szót. De ha már megtörtént, legyen. Ez az első, hogy azt mondtam neki, „szeretlek”.
Jó volt megint a karjai között feküdni. Végre nem nyomta semmi a lelkem, elmondtam neki mindent, amit akartam. Újabb bakit csináltam, de legalább nem lett belőle komoly probléma.
Még maradtunk Kiminél szilveszterig, majd visszamentünk Svájcba. Sebastiannal sok mindenen mentünk keresztül, még ha kevés ideje is voltunk együtt. Ha tehettük, minden időnket együtt töltöttük, és különleges volt egy végre működő kapcsolatban élni.
Sebastian aztán ezeket már csak tetézni tudtam. Február 28-án, a születésnapomon felajánlotta az összeköltözés lehetőségét. Boldogan mondtam rá igent. Sajnos a költözés után már alig lehettünk együtt, hiszen kezdődtek mindenféle tesztek. De a lényeg az volt, hogy ő is tette a dolgát, és az én újságíró pályafutásom is haladt előre.
Az évadnyitó futam aztán megint hamar eljött. Ausztráliában akkor jártam először, de teljesen megfogott a hely. Imádtam a tengerpartot, a házakat, a pályát. Bár lehet, hogy a mámorban úszásomnak az volt a legfőbb oka, hogy Sebbel közöltem a hírt, melyet egy hete alig bírtam magamban tartani. Babát vártam. Akkor még magam sem hittem el valóban, hogy megint megtapasztalhatom a gyermekáldás örömeit. Habár kicsit féltem, hogy felelőtlenül megyek bele megint a dolgokba, Seb a futam utáni estén megkérte a kezemet. Én persze ujjongva mondtam igent.
Teltek a hónapok, és elérkezett az évfordulónk. Addig a napig velünk nagyjából annyi minden történt, mint más párokkal 10 év alatt. Örültem, hogy ez az egy év ilyen izgalmas volt, hiszen akkor a következő 30 év még többet tartogat majd.
Az indiai nagydíjon ünnepeltük meg az évfordulónkat. A pici babának, akit fiúnak vártunk már 7 hónapos volt. A hasamban elfért volna nagyjából 8 jól megtermett görögdinnye, de nem panaszkodtam. Sőt! Madarat lehetett velem fogatni minden áldott nap.
A szülés ideje aztán már hamar eljött. Seb 1012-ben gazdagabb lett még egy bajnoki címmel, és egy kisfiúval is. Benjaminnal. A saját fiával.
Az én boldogságom természetesen leírhatatlan volt. Gyakran jöttek látogatni Noberték, és végül mindannyian rájöttünk, hogy rosszul ismertük meg egymást. Új esélyt adva a kapcsolatunknak most már minden rendben család fronton.
Ez viszont a mai nappal nem teljesen biztos. Benjamin a nagyszüleinél volt Németországban, ahogy mi is. Sebbel vacsorázni voltunk, ünnepeltük, hogy a nővérének megvolt az eljegyzése. Mindenki hazament, Melanie a saját házába, mi pedig Seb szüleihez. Tél révén az utak csúszósak voltak, én pedig elvontam egy pillanatra Seb figyelmét, valami ostobasággal. Nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy rájöjjetek, mi történt. Az eddigi tökéletes és hibátlan életemet, mintha egy húskloffolóval zúzták volna össze.
Az autó megcsúszott és Seb már nem tudott korrigálni. Az árokban kötöttünk ki, de a rémült sikolyomon kívül, és Seb nyugtalan szempárain kívül már nem emlékszem sok mindenre. Mikor a dolgok már teljesen veszettek voltak, mikor az autót már nem lehetett megmenteni a frontális ütközéstől, erősen megszorítottam Seb kezét. Így csúsztunk bele az árokba, és tört össze a csodavilág egy szempillantás alatt.
***
Sziasztok!
Már megint nem tudok elégszer bocsánatot kérni, hogy ilyen soká hoztam a részt! És még rövid is lett... tényleg sajnálom! De a tartalom azért remélem, hogy kárpótol titeket, és nem hagytok el, mert ennyire hanyag voltam mostanság :$ <3 
Nagyon köszönöm, hogy még most is vannak, akik olvasnak, akik kezdetek óta, vagy időközben csatlakoztak, de még mindig kitartanak az agyszüleményeim, a mentegetőzéseim és a sok helyesírási hibám mellett.
Nem tudom, hogy mikor tudok majd megint jelentkezni, de ha csütörtökig nem írnék, akkor mindenkinek nagyon szép utolsó tanítási hetet kívánok! Azt hiszem mind erre vártunk, és a nyár közeledte azt is jelenti, hogy nemsokára egy éves lesz a blog. Remélem, meg tudtak lepni benneteket valamivel :) Még gőzerővel gondolkozom ;)
Sok milliárd puszi minden drága olvasómnak :*:* !