4.rész
Sebastian
Mostanában olyan gyorsan elrepülnek a hétvégék, hogy szinte észre sem veszem őket. Olyan, mintha nemrég lett volna az ausztráliai kezdés, vagy a Markos botrány. Pedig ezek már mind rég voltak. Máris pakolunk össze Spanyolországban, és egy hét pihenés után irány Monaco.A gépen egy kicsit elbóbiskoltam, de csak Hanna járt a fejemben. El akar hagyni, és én ezt próbálom elfeledtetni magammal. Néha csak meredek magam elé, és arra gondolok, hogy mindez nem is igaz. A kimondott szavai sebezték szívem. Vagyis inkább a nem kimondottak. Csak néz rám, és tudom, hogy ki akarja mondani a végszót, de engem nem akar összetörni.
Az a lány, a hét közepén, nagyon különleges volt nekem. Ő volt az első olyan, aki nem Hanna… vele töltöttem eddigi életem minden szerelmes percét. Ő tanított mindre, mindent együtt éltünk át. Nem gondolom, hogy könnyen fogom fogadni, ha vége lesz, de ha megunt... Nem is értem, mit siránkozok?! Több száz olyan lehetőségem lesz majd, mint Daria. Szép volt, és egyszeri volt. Nem kell rajta törnöm a fejem, nem kell bűntudatot éreznem. Úgyis el fog hagyni.
Mikor leszálltam a gépről, kicsit fáradt voltam, hisz buliztunk egyet a futam után. Kicsit voltam csak másnapos, inkább kimerült és fáradt. De ezzel is dacoltam, mikor rögtön Hanna lakására mentem. Nem Svájcba, hanem Németországba.
Még mindig Heppenheimben lakik. Nem költözött el, és ez néha nekem még kapóra is jön, hisz meg tudom látogatni a családom. Először náluk tettem egy másfél órás látogatást, majd leadva anyának a szennyesem, átmentem Hannahoz. Nagyjából fél óra volt az út gyalog, de jó volt gondolkozni azon, miként is fogok majd reagálni. Tudom, hogy régóta érleli magában a szakítás szavait és nem akarom tovább húzni. Egyszerűen elfogadom, és megpróbálok továbblépni.
Ahogy az emeletes házban baktattam felfelé, minden lépcsőfordulóban megálltam gondolkozni. Mivel Han a 4. emeleten lakott, elég sokszor álltam meg. Mindig, mikor elértem egy fordulót, elbizonytalanodtam, de aztán bátorságot szedtem és tovább mentem. Mikor ajtaja elé értem, nagy sóhaj után kopogtam csak be. Szinte azonnal nyílt az ajtó
- Hiányoztál- öleltem át, de figyeltem arra, hogy ne legyek hozzá túl közel. Talán azt gondolja, mégsem kell elmondania, mit érez. Bementünk a nappaliba és leültetett a kanapéra. Kértem egy pohár jeges teát. Hátha tudom húzni az időt. De aztán rájöttem, nekem annál jobban fáj, minél tovább tart
- Hogy utaztál?- kérdezte még mindig mosolyogva, de nekem ennek a nyoma sem volt az arcomon. Komoran néztem arcát, és a régi emlékeket idéztem fel. Mikor először megcsókoltam, az első randink, az első közös autózás, az első közös futam, az első együttlét érzékisége
- Tudom, mit szeretnél mondani- nyögtem ki pár percnyi néma bambulás után- megértem, hogy ezt érzed. Sokat vagyok távol, és mind változunk. Mindnyájunknak szüksége van a változásra
- Honnan tudod?- ült át mellém a kanapéra, mert eddig a fotelban kuporgott. Mikor mellém ért, megfogta a kezem. Nem löktem el magamtól
- Ismerlek már több, mint 10 éve. Ha ennyi idő alatt nem lettem volna képes arra, hogy teljesen kiismerjelek, akkor egy selejt lennék
- Én még mindig szeretlek- mosolyodott el, de egy könnycsepp gördült végig az arcán- de már nem érzem azt, mint régen. Azt a szenvedélyt, azt a vágyakozást
- Miért nem mondtad korábban? Tudom, hogy már hónapok óta készülsz rá. Nem is értem, miért kínoztalak ilyen sokáig- ráztam meg a fejem
- Nem tudtam, hogy neki kezdeni és nem akartam, hogy haragudj rám
- Sosem tudnék haragudni rád- simítottam meg arcát és megjelent arcomon egy mosoly- téged szeretlek a világon a legjobban. És ezért is mondom azt, hogy nem bántasz meg, ha kimondod, hogy vége
- El fogok költözni- suttogta
- Hova?- kérdeztem rögtön
- Valószínűleg Párizsba. De lehet, hogy csak Belgiumba megyek
- Belga nagydíj úgyis van- rántottam meg a vállam és ismét egy mosoly kúszott az arcomra- nem akarom, hogy az elmúlt tíz év kárba vesszen- hajtottam le a fejem- te vagy az, aki a legjobban ismer
- Igen, én vagyok- fordította maga felé a fejem- mi volt a hétvégén?- na ezt honnan tudja? Még csak nem is mutattam semmi jelét annak, hogy mással voltam- Seb, ne is tagadd. Én is ismerlek annyira, hogy már a szemed állásából tudom, hogy történt valami
- Én… - kezdtem habogni, de az a szó, nem jött a számra- már tudtam, hogy szakítani akarsz. Próbáltam nem figyelni a tekintetedre, nem arra emlékezni. De sose tűntél el. Mindig ott lebegtél előttem, mint mindig. Próbáltam csak néha nem rád gondolni, de nem ment. Mindig azt az arcod láttam magam előtt, amely nem meri kimondani a végszót
- Megcsaltál?- kérdezett rá egyenesen, és hangjából érződött egy csöpp harag
- Igen- suttogtam- nem tudok mást mondani. Nem akarok magyarázkodni
- Köszönöm, hogy elmondtad. De ki volt az a lány? Ismerem?
- Nem- ráztam meg a fejem- még én sem
- Az hogy lehet?
- Egy reklámforgatáson voltunk kint, mert új csapattagot keresnek. És akkor egy lány vezette az egyik autót. Annyira más volt, mint amihez hozzá vagyok szokva
- Más volt, mint én- bólintott egyet
- Teljesen más volt, mint te- erősítettem meg kijelentését, de kezem még mindig nem engedte el- Hanna- fordultam felé immár teljes testtel- én nem vagyok képes arra, hogy kimondjam. Hogy kimondjam azt az egy szót, ami lezárja a közös éveinket és a szerelmem. Én még mindig érzem. Mélyen bennem itt pislákol, és kell a te szavad, hogy azt a parazsat örökre elnyomja
- Vége van Sebastian. Vége- mondta ki kegyetlenül és szemrebbenés nélkül a szavakat. Nem hittem volna, hogy ilyen lesz. Azt hittem, hezitál majd még egy kicsit, burkoltan mondja el azt, amit gondol. De nem. Egyenesen a szemembe hatolt, és a szavak a szívem érték. Hanna szavai belülről kezdtek el felemészteni
- Sajnálom, hogy ennyire feldúlt lettél a tettem miatt
- Nem vagyok feldúlt- rázta fejét nyugodtan- miért lennék az? Hisz már nem vagyunk együtt
- Akkor… tényleg nem szeretsz már- folyt végig az arcomon egy könnycsepp és amint megéreztem, hirtelen elfordultam és letöröltem. Nem láthat ennyire gyengének
- Héj- kapott a kezem után és visszafordított maga felé- szeretlek, de már máshogy, mint ezelőtt. És az a legkevesebb, hogy sírni látlak. Már ismerlek, tejesen. Sírhatsz előttem, bármit csinálhatsz előttem, mert már szinte mindent megéltünk együtt
- De ez más. Nem látszhatsz gyengének- suttogtam alig hallhatóan, és neki is időbe telt, mire a hangfoszlányokat értelmes mondattá formálta a fejében
- Nem vagy gyenge- ölelt át szorosan
- De… te meg sem rezzenté, mikor kimondtad
- Seb, már 2 hónapja szeretném neked ezt elmondani. Abban a két hónapban minden nélküled töltött napot végigsírtam. Nekem már nincs könnyem erre
- Sajnálom, hogy ennyi ideig húztam ezt- álltam fel és nagy levegőt vettem- hozok egy dobozt a pincéből és összeszedem a cuccaim- indultam meg a lépcső felé.
Mikor leértem, a dohos szag azonnal magába zárt. Megkerestem a lakás parcellájában lévő tárgyakat és kutatni kezdtem egy doboz után. Pár perc alatt meg is volt. Még utoljára jól megnéztem. Ott voltak Hanna rongyai, melyeket már nem használt, pár próbababa kezei és egy állvány. Sok doboz, tele filmekkel és lemezekkel. Oda száműzte az első karácsonyi ajándékát, amit kapott tőlem. Akkor még csak gondolkozott azon, hogy divattervező lesz, és mivel én, mint a barátja mindenben támogattam, vettem neki egy vázlatfüzetet, amit tele rajzolhatott a ruháival. Megfogtam, és gyorsan átlapoztam. Minden lapozás után újabb tőrt döftek a szívembe. Minden oldalon ott volt a kettőnk jele. Egy H és egy S betű, szívként összekulcsolva. Valamikor ki is írta teljesen. Volt olyan lap, ahol csak a nevem láttam leírva, egymás után vagy százszor.Visszadobtam a kacatok közé a füzetet és úgy mentem vissza, hogy már összeszedtem magam a fordulókban. Beraktam a fogkefém, a pár alsónadrágot, és ruhadarabot, ami egy fiókot foglalt el nála. Beraktam egy közös képet magunkról és magamhoz vettem az első közös futamunkon készült rajzolt portrét
- Ezt elvihetem?- kérdeztem pakolás közben a portréra utalva
- Igen, nekem van olyan, amelyik Belgiumban készült- mutatott fel egy fotósorozatot, ahol hol kabinban voltunk, hol pedig Tommi fényképezett minket
- Hiányozni fogsz- szólaltam meg az ajtóban. Az jelentette a végső búcsút
- Te is nekem- tette le a kezemből a dobozt és szorosan hozzám bújt- szeretlek- suttogta és megéreztem könnyét a pólóm anyagán. Ahogy bújt hozzám, egyre jobban hozzám nyomódott a textília és már bőrömön érezhettem elválásunk utolsó „emlékét”.
- Én is téged- adtam a feje búbjára egy puszit- és majd remélem hívsz, hogy meglátogathassalak
- Mindenképpen- nézett fel rám kék szemeivel, melyet most a könnyek homályosítottak
- Akkor megyek- adtam egy utolsó puszit homlokára és visszapillantás nélkül hagytam el az épületet.
Hazafelé battyogtam és próbáltam megállni, hogy sírjak. Nem tűnhetek gyengének a rajongóim előtt, otthonig kibírom. Amint letettem a dobozt a folyosón, anyát láttam meg, aki meglepődötten mért végig rajtam. Az eredeti terv az volt, hogy felveszem Hannat és a svájci házamba megyünk...
Nem is szólaltam meg, csak felrohantam az emeletre és bezárkóztam a szobámba. Sírni kezdtem. A könnyeim csak jöttek és jöttek, és szinte el sem akartak apadni. Az volt a végszó. A víz elmossa a régi partot, de egy újat alakít ki helyette.
***
Sziasztok!
Újabb részt hoztam a novellához, remélem örültök neki :)
Nagyon köszönöm a hozzászólásokat, de nagyon örülnék, ha a történethez is kapnék párat..!
Nagyjából még egy, vagy két rész lesz, tovább nem húzom ezt a novellát :)
Szép hétfő délutánt!
Puszii:*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése