Közvélemény- kutatás

A közvélemény- kutatás szereplői

1. 

2. 

31. rész

31. rész

2 kis Csoda

A hét maradék része egészen gyorsan telt. Már ami a hétköznapokat illeti. Suliba jártam, végig tanultam és Claudiával is gyakran találkoztam. Szinte minden nap. Csak ő volt otthon, meg Hanna és érdekes volt látni, ahogy beilleszkedi a helyemre. Valahogy… irigyeltem tőle. Mikor Sebas velem volt nem tudtam értékelni, most meg minden áron vissza akarom szerezni. Mikor Hannara néztem volt, hogy elpirultam és nem tudtam megszólalni, mert eszembe jutottak a Katy lakásán történtek.

            A szülés egyre közeledett és a verseny is. Claudia még mindig nem tud semmit a kedd este maradékáról, de nem baj. Valahogy… nem lenne szívem pont most elmondani neki. Sebastian sem tud semmit, de ami kicsit megnyugtatóbb, hogy az orvos még mindig nem hívott.

            Szombaton együtt néztük a lányokkal a futamot és örültünk Seb másodi helyének, na meg persze Kiminek is. Claudia egész jóba lett vele, így elhatároztam, hogy amint megszületnek a picik, leülök vele beszélgetni.

            Vasárnap a verseny remekül sikerült, Sebastian nyert, így átvette a vezetést. Láttam Hannan, hogy őt nem az érdekelni, hogy Seb hányadik lett, hanem inkább az, hogy épségben szállt ki az autóból. Valahogy értem, hogy Sebastian miért érezte mellettem jobban magát… én nem aggódtam érte minden másodpercben. A TV képernyőkön megpillantottam Dávidot is, így beindult a hármas beszélgetés. Christian, Seb és Dávid is egyszerre küldték az SMS-eket, és nekem nap végére már rettentően fájtak az újaim. Este 10 körül kerültem ágyba, és holnap várt rám a suli.

            Hajnali kettőkor azonban Hanna telefonhívására ébredtem, hogy Claudiát bevitték a kórházba, mert megindult a szülés. 20 perc alatt gyorsan összekaptam magam, írtam egy üzenetet Katynek, hogy hova mentem és már szaladt is a húgomhoz. A kórház közel volt, így gyalog mentem, hisz már a buszok sem jártak. Végig szaporán vettem a levegőt és a kórház ajtaján szinte berontottam. Már csak 1 baj volt. Túl ismerős volt nekem a kórház… méghozzá azért, mert kedden éjjel ide hozott be Sebastian. Reménykedtem abban, hogy Friedrich ma nem dolgozik…

            A recepción megkérdeztem, hogy hol van a húgom és azonnal hozzá rohantam. A liftben gyorsan megnyomtam a gombokat és egy pillanat alatt az emeleten voltam. Mikor jobbra néztem, rögtön Hanna-t pillantottam meg, ahogy az egyik székben ül és kezeit tördelve a kórház csempéit bámulja

-          Szia- köszöntem neki mosolyogva és meg akartam ölelni, de nem volt rá vevő- történt valami?

-          Bevitték a műtőbe…

-          Persze, de ez normális. 16 évesen nem tud ikreket szülni… Sajnálom, hogy császárral fognak születni, de ez így normális…

-          Biztos?- nézett rám aggódva

-          Nyugi, neked nem lesz ilyen gondod- mosolyogtam rá bíztatóan és szinte láttam, ahogy leesik a kő a szívéről. – köszönöm, hogy itt voltál vele

-          Nincs mit. Igazán. Közelben voltam, szívesen segítek.

-          Sebastiannak szóltál már?

-          Nem, most akartam…

-          Nem lenne gond, ha én szólnék?- kérdeztem mosollyal az arcomon, de láttam, hogy ez bántja- de ha te akarod…- kezdtem habogni

-          Nem, hívd fel te- erőltetett magára egy mosolyt- a te húgod…

-          Köszi- biccentettem és a folyó másik végén lévő ablakához sétáltam. Tárcsáztam a számot, a felvételre viszont elég sokat kellett várnom

-          Igen?- szólt bele egy álmos és morcos Sebastian

-          Milyen kis morcika. Pedig ott már nincsen éjjel 2- nevettem

-          Gréta?- esett le neki- mit szeretnél

-          Sokat buliztál az éjjel- nevettem tovább

-          Nem kritizál, beszél- nevetett ő is

-          Most hozták be Claut szülni. Gondoltam szólok…

-          Nagyon köszönöm- lett rögtön fitt a hangja- és?... megszülettek már?

-          Nem, császárral fognak és még a műtőben van

-          Értem…

-          De miért ebbe a kórházba vittél engem kedden is?- kérdeztem rá félve

-          Mert elájultál és arra gondoltam… igazából reménykedtem abban, hogy terhes vagy…

-          Mi?- kaptam fel vizet

-          Gréta, nyugi

-          Ezt már megbeszéltük, nem?

-          Tudom, de akkor… olyan jó volt azt hinni

-          Elégedj meg Hannaval, oké?

-          Jó, rendben, ne haragudj… hiba volt.

-          Fogadd el, kérlek, hogy már nem lehetünk együtt- gyűltek könnyek a szemembe

-          Nem megy…- suttogta

-          Ha jössz haza, majd gyere be. Szerintem én az egyetemen leszek, hiányzol Hannanak

-          Mikor nem?...

-          Sebastian!

-          Oké, oké…

-          Na, aludj még, majd holnap találkozunk

-          Rendben, szia… szeretlek

-          Szia, Sebastian- tettem le suttogva a telefont, mert belőlem is kikívánkozott volna a „szeretlek”

Visszasétáltam Hannahoz és együtt vártuk, hogy kitolják Claudiát. Hajnali négykor egy nevető orvos jött ki a műtőből és megmondta, hogy a fiúk egészségesek lettek és Claudia is rendben van, csak kicsit elfáradt, de a gyerekeket már látta. Hannaval egymásra néztünk és egyből felpattantunk a helyünkről és a babák felé vettük az irányt. Nagyon pirinyók voltak, de az orvos szerint nagyon egészségesek, így nem is kellett inkubátorba kerülniük. Mikor megláttam őket könnyek gyűltek a szemembe, de mikor magamhoz öleltem őket csak Dávid és Sebastian jutott az eszembe.

            Még vagy fél órát babáztunk, de aztán elhagytam a kórház épületét és visszamentem Katyhez. Ő már nagyban reggelizett és már a reggeli tornáján is túl volt. Nem értem, hogy miért kel ilyen korán…

            Gyorsan megosztottam vele is a fejleményeket, így már csak anyáék vártak rám. Nem akartam elhamarkodottan beszélni velük, így inkább arra gondoltam, hogy majd Claudia elmondja nekik a jó hírt.

            Gyorsan telt a reggel, már csak azt vettem észre, hogy indulnom kell a suliba. Jó volt látni Fannit és ő is nagyon örült a boldogságomnak. Nagyon nem akartam bemenni aznap, de szerencsére az egész gyorsan telt el és még Lauráékkal is tudtam találkozni, hogy elújságoljam nekik a jó hírt.

            Mikor Katy lakása elé értem, egy hatalmas virágcsokor fogadott. A kedvenceim voltak benne összetűzdelve és egy aprócska üzenet.

„Sajnálom, hogy így alakult, de tudd, hogy szeretlek, szerelmem”

A végére érve könnybe lábadtak a szemeim és név nélkül tudtam, hogy Sebastian küldte

-          Tetszik?- hallottam meg hangját hátam mögül

-          Nagyon- szipogtam a könnyeimet törölgetve

-          Mellettem többet sírsz- nevetett és magához szorított

-          rossz dolgokat hozol ki belőlem- mosolyogtam már én is és el sem akartam engedni

-          hiányoztál- engedett el és egy édes csókban forrtunk össze

-          Hanna?

-          Hagyd már!- kapott fel, és az ajtón bejutva azonnal a szobába vitt, az ágyra tett és csókokkal bombázott, amiket persze viszonoztam, és nem sokkal később már az aktus fáradalmait pihenve feküdtem rajta. - és… szépek?- kérdezte meghatódva

-          Nagyon… mint két csoda- mosolyogtam el- a kezemben tartva őket… egyből… te jutottál eszembe- hajtottam le a fejem és adtam egy puszit csupasz mellkasára

-          Amikor hívtál… örültem, hogy te voltál a vonal túlsó végén és nem Hanna

-          Pedig egyszer az ő gyermekét fogod majd a kezedben

-          De az még 8 hónap… addig szeretnék veled maradni

-          Seb, ezt nem csinálhatjuk sokáig…

-          Egy élet sem lenne elég ahhoz, hogy teljesen megismerjelek, és nekem ez tetszik benned a legjobban

-          Ez? Komolyan?

-          Hát… sok más mellett igen- mosolyogott pimaszul és belemarkolt a fenekembe. Nekem sem kellett jobb, máris felülre kerültem és megismételtük az előbbi időtöltésünket.

-          Már voltál Hannanál, ugye?

-          Persze, meg Claudiánál is. Majd ki csattan. Nem is látszik rajta, hogy tegnap este szült- nevetett Seb

-          Ő Claudia- bólogattam és nevetni kezdtem- ma este még be akarok menni hozzá a kórházba… nem jössz be velem?

-          De igen. Hanna ma úgyis az egyik barátnőjével vacsorázik…

-          Értem… akkor mondjuk 6-kor?

-          Az már csak 2 óra- nézett az órájára- addig maradjunk itt

-          Itt, vagy így?- kérdeztem mélyen a szemébe nézve, mire csak kajánul vigyorogni kezdett- felejtsd el- nevettem fel- ma még nem ettem semmit- dobtam az arcába egy párnát, mire lefogott és egy érzéki csókot adott.

Felvettem valami otthoni ruhát és a konyhában bohóckodva megcsináltuk a kaját és az idő is eltelt. Örültem, hogy Katy talált magának valami elfoglaltságot, és nem jött haza. Most aztán lett volna mit magyarázni.

            Hamar összeszedtem magam, belebújtam egy hosszú farmerba és egy kabátba és már indultunk is. Jó volt újra Seb kezét fogni. Teljes biztonságban éreztem magam, mikor mellettem volt. A kórházhoz gyorsan megérkeztünk, hiszen gyalog indultunk el. A kocsi a ház mélygarázsában parkolt.

            Amint bementünk, megint rimánkodni kezdtem, hogy ne Friedrich legyen benn, de ma ez nem jött össze. Claudiával még megbeszéltem a dolgokat, hogy majd felhívja anyáékat és elmondtam neki, hogy milyen viszony van köztem és Seb között. Sebastian persze végig benn volt, és nem nagyon érdekelte, hogy Claudia elmondja- e majd Hannanak, bár gondolom tudta, hogy nem fogja, mivel kezét végig a fenekemen tartotta, és simogatta.

            Este 11 körül elköszöntünk tőle és kimentünk a kórteremből. A két kis csöppséget pont akkor vitték be, hogy Claudia megetesse őket. Nagyon kedves volt a személyzet és az orvosi gárda

-          Bánfy kisasszony!- kiabált utánam Friedrich, de én csak elfutottam volna, Seb azonban visszarántott

-          Igen?- kérdeztem félve, hisz Seb még nem is tud semmiről

-          Önök… együtt vannak?- kérdezte érdekesen az orvos, mivel nagyon szorosan fogtam Seb kezét, mert eszméletlenül féltem, hogy minden kiderül

-          Nem- habogtam és a szorításból még mindig nem tudtam engedni

-          Nos… pár vizsgálati eredmény megérkezett és bizton állíthatom, hogy a tumor jóindulatú. A műtét nagyjából 3 óra lenne, viszont később semmilyen gyógyszer szedésére nem lesz szükség és a kockázat is kicsi

-          Él a lehetőséggel- válaszolta Sebastian teljesen nyugodtan és kézfogás után kimentünk az ajtón. Én még mindig nem tudtam semmit mondani, viszont Sebastian nagyon szorosan fogta a kezem. Az úton hazafelé hirtelen megtorpantam és kirántottam a kezem Sebastian szorításából

-          Nem dönthetsz az életemről- kiabáltam

-          Ne ordíts, légy szíves- válaszolta teljesen higgadtan

-          Oké…- nyugodtam meg- nem is érdekel, hogy mi a bajom?

-          Ha nem tartasz annyinak, hogy elmond, nem érdekel, de azt, hogy meghalj, sosem engedem majd

-          Miért is? Már megint helyettem döntesz

-          Te meg megint csak magadra gondolsz

-          Mivan???

-          Nagyon fontos vagy nekem és ezt nagyon jól tudod. Miért akarod minden áron, hogy megint szenvedjek? Gondolod, hogy mikor kiderült, hogy Hanna terhes nem az volt az első gondolatom, hogy most kézen foglak és elmegyünk oda, ahol senki nincsen? Minden vágyam az, hogy az életem békességben éljem le veled. Nem tudom miért, de amikor veled vagyok, rózsaszín ködben úszik minden, és semmi nem számít, csak Te még én. De mikor Hannaval vagyok, csak a józanság meg a fegyelmem van jelen. Ezért nem győzöm hangsúlyozni, és ezért mondom őszintén, tiszta szívemből, hogy szeretlek.

-          Most már… elhiszem- suttogtam és ölelésébe fészkeltem magam. 

***

Sziasztok! 

Remélem elég meglepetést okoztam és ezt majd még fokozni is tudom...:$ ;)

Köszönöm az előző részhez az értékelést és a komikat, nagyon jól estek! :D

A szünetből még sok van hátra, szóval használjátok ki! :))

Nemsokára jelentkezem :P

Puszii.

30. rész

30. rész

Ez így nem mehet sokig

-          Szia Gréta- üdvözölt, de látszott rajta, hogy számára is kínos a helyzet.

-          Kérsz piskótát? Most lett kész- próbáltam oldani a feszültséget

-          Igen… Ma még nem nagyon ettem, Tommi meg biztos salátával fog tömni- mosolyodott el, mire én hangosan felnevettem

-          Akkor adok még pár szeletet- adtam kezébe a tányért és a kanapé felé vezettem, ahol végre megihattam a kávém és megkóstolhattam az alkotásom

-          Ez nagyon finom- hümmögött Seb, de közben csak az ablakon bámult kifelé

-          Vigyázz magadra Koreában- fordultam felé, mikor már végeztem

-          Nagyon- nagyon sajnálom- nézett mélyen a szemembe és én megint elvesztem benne. Nem tudom, hogy miért vagyok ilyen, de a dolgaimat csak akkor tudom értékelni mikor már nincsenek, vagy már más kezében vannak

-          Valamiért… így kellett lennie- hajtottam le fejem, hogy kiessek bűvöletéből

-          Kedves volt tőled, hogy így elbeszélgettél Hannaval, de miattam ne legyél jóba vele…- mondta most már ő is a padlót kémlelve

-          Nem azért voltam vele kedves, mert neked úgy jobb lenne… egyszerűen csak szimpatikus volt

-          Értem… de ne haragudj rám, vagy rá…

-          Egyikkőtökre sem haragszom- néztem a szemében, de láttam, hogy mennyire fáj neki, és nem hozta meg a döntést- nézd, Seb… ezt még nekem is nehéz belátnom és még nehezebb kimondanom, de én úgy érzem… sosem tudnálak annyira szeretni, mint amennyire Hanna szeret téged. És az, hogy gyereked lesz tőle, lehet, hogy nem véletlen… Nekünk majdnem lett és nézd… mit csinálunk? Állandóan veszekszünk, meg kibékülünk és megcsaljuk, megbántjuk egymást. Egy ilyen kapcsolat tönkre tenne egy gyereket, de nálatok más lesz… érzem.

-          És az nem tesz tönkre egy gyereket, hogy az apja az anyját szeretni, de egy másik nőbe szerelmes?- kérdezte kicsit megemelt hangon Seb, mire én nagyon meghatódtam- nem vagyok képes szeretni téged annyira, mint Hanna-t, de szerintem ez normális. Őt már ismerem vagy 10 éve, de te… annyira megragadtál bennem valamit. Nem leszek képes elengedni téged és arra meg végképp nem, hogy valaha lássalak más férfival. Már akkor is megőrülök, ha egy csak végigmér téged

-          Erről le kéne szoknod- mosolyodtam el, de őt nem lehetett kizökkenteni

-          Egyszerűen kellesz nekem, Gréta

-          Te is nekem- suttogtam és ajkaink lassan találkoztak, majd a kanapén fekve magáévá tett. Nem gondoltam volna, hogy a délután után lesz még köztünk bármi is Sebastiannal, de ez az aktus egyszerűen fantasztikus volt. Rengetegszer voltunk már együtt, de valahogy ebben volt a legtöbb érzelem mindkettőnk részéről. Nem akarok fájdalmat okozni Hannanak, de nem fogom kibírni azt, hogy szinte minden nap látom majd (Claudia miatt) de nem érhetek hozzá, maximum egy puszi ereéig az arcára. Ezt még meg kell oldanunk.

-          Ezt nem így terveztem- mosolygott, mikor felvette a nadrágját

-          Szerinted én igen?- mosolyogtam szintén ugyan úgy, mert elég hülye szitu volt

-          Ezt… nem kéne, de meg fogjuk ismételni- ölelt meg, majd belemarkolt a fenekembe és kajánul vigyorgott

-          Nem, Vettel!- csaptam a karjára, de én magam is tudtam, hogy nem ez volt az utolsó együttlétünk. Valahogy az illata, a kék szemei és a pimasz mosolya olyan volt számomra, mint a drog. Nem lehetett neki ellenállni, főleg akkor nem, mikor már rákaptál

-          Megyek, mert indul a gépem- lépett az ajtóhoz

-          Oké, vigyázz magadra

-          A sütit megkaphatom?- nézett kutyus szemekkel, mire felnevettem

-          Nem hiszem el, hogy aki az előbb rajtam feküdt, az ugyan ez az ember - csóváltam a fejem hahotázva és átnyújtottam a dobozt

-          Hiányozni fogsz- váltott komolyra

-          Te is nekem. És vigyázz magadra

-          Oké- mosolyodott el és adott egy puszit a számra. Ilyen szolidan még sosem váltunk el egymástól, de mégis ez a csók esett a legjobban, egészen idáig. 

***

Sziasztok!

Itt az új rész, köszönöm, hogy összejött az, amit kértem :) <3

Üdvözlöm az új rendszeres olvasóm! Köszönöm az előző részhez a komidat^^ 

Sebastian ma nagyon ügyes  volt, eszméletlenül büszke vagyok rá! :)) 

Köszönöm, hogy olvastok:)

 Jó, kellemes, pihenésben nem szűkölködő szünetet kívánok ;DD

Puszii. 

29. rész

29. rész

Távol, de mégis közel

            Óvatosan vettem ki kezem Sebastian szorításából és amint különváltunk, én lerohantam a lépcsőn, kitörtem a panelház ajtaján, és elfutottam az első sarokig. Lihegve és könnyekkel küszködve próbáltam visszagondolni az előbb történtekre, de nem ment. Nem értettem, hogy miért voltam annyira gyáva, hogy elfutottam és miért nem beszéltem meg ezt az egészet Sebastiannal. Minél messzebb vagyok tőle, annál jobban szeretem.

            Pár percig még álldogáltam az egyik falnak támaszkodva, majd kicsit megnyugodva a park felé vettem az irányt. A levelek már hullottak és mindent gyönyörű sárágra és vörösre festettek. A leheletem láttam, mikor magam elé fújtam, de mégsem éreztem, hogy hideg van. A padokon nem ült senki, csak a dér. Befelé sétálva elmentem a tó mellett is, ahol a vadludak hangját hallottam, valószínűleg most, utoljára.

            Hosszas sétát tettem, mivel mikor visszaértem Sebastian már nem volt az ajtó előtt és Katy is pont akkor jött ki a fürdőből. Elmondtam neki, hogy a parkban voltam és hogy összefutottam Sebastiannal, de ma suliba nem akarok menni. Visszamegyek Seb lakására és kipakolom a cuccaim. Visszaköltözök a saját házamba…

            A percek lassan pörögtek, mikor 10 óra körül a buszon utaztam a még pár nappal ezelőtti boldog életem színhelye felé. Nem gondolom, hogy elhamarkodott döntést hoztam, ugyanis az, hogy megcsalt és nem is egyszer, már tényleg túl sok. Gyorsan leszálltam és a házhoz sétáltam. A bejáratnál 3 autó állt. Kicsit meglepett, mert tudtam, hogy az egyik Sebié, a másik Kimié, de hogy ki lehet még náluk, arról sejtésem sem volt. Lassú léptekkel közelítettem az ajtóhoz és bekopogtam. Női cipők kopogása hallatszott és mikor nyílt az ajtó, egy mosolygós, piros arcú szőke nőt pillantottam meg. Nem tudtam mit reagáljak, így csak az ösztöneimre hagyatkoztam. Tudtam, hogy aki velem szemben áll tudja, hogy ki vagyok és azt is, hogy én is tudom, ki ő. Ott állt előttem az a nő, aki életem szerelmét vette el tőlem, és akivel nem egyszer megcsalt, de nem éreztem haragot. Egyszerűen, csak jó volt látni, hogy Sebastian… nem adott alá és a lány, aki velem szemben áll, jobban szereti őt, mint én.

-          Gréta Bánfy- nyújtottam a kezem, de ő egy kicsit lefagyott

-          Hanna Prater- rebegte

-          Sebastian itthon van?- kérdeztem egy apró mosollyal, mert láttam rajta, hogy szinte már reszket- nyugi, csak hozzá jöttem.

-          Itthon van… várj, szólok neki

-          Ha nem lenne gond, beljebb mennék…

-          Persze, gyere csak- válaszolt elpirulva és az ajtó bezárása után utánam jött a nappaliba

-          Szia!- ölelt meg szorosan Claudia- megijesztettél ám tegnap este…

-          Ne haragudj, nem állt szándékomban…

-          Hogyhogy nem pofoztad még fel?- mutatott Hanna felé

-          Terhes nőket nem bántunk- mosolyodtam el egy kicsit, mire Claunak is jobb kedve lett- egyébként meg nem bánom, hogy Seb megint vele van. Nagyon szereti. Én nem tudnám neki megadni ezt

-          Szia- köszönt félve Sebastian és megölelt, majd adott egy puszit az arcomra.

-          Szia. Bocsi, hogy reggel elrohantam, tudom, hogy meg kéne beszélni, de ha lehet… inkább majd pár nap múlva. Akkor már józanabb leszek

-          Persze, ez csak természetes- mosolyodott el- de akkor mit szeretnél?

-          A cuccaimért jöttem- mosolyogtam rá ugyan úgy, mint az előbb, de ledöbbent. – Ugye nem gondoltad azt, hogy nem fogok elköltözni innen?

-          Nem, mármint gondoltam, hogy elköltözöl, csak…

-          Szerintem befejezem a fél évet és visszamegyek Magyarországra.

-          Mi? Nem, kérlek, ne tedd! Nagyon hiányoznál

-          Te is nekem, de a saját lakásom nekem túl nagy, meg amúgy is Clau lesz benne a babákkal, meg Márkkal

-          Ö… értem, de ne hagyd el Svájcot. Inkább… veszek neked egy házat a belvárosban. Mit szólsz?

-          Ez nagyon kedves, de nem fogadhatom el

-          Ugyan, ez a legkevesebb. Úgy is szülinapod lesz- mosolyodott el

-          Seb, komolyan, nem kell. Majd… megoldom. Elmegyek dolgozni és összeszedem, vagy… lesz valahogy, ne félts

-          Persze… suli, meg tanulás mellett még dolgozol. Felejtsd el, megveszem neked.

-          Nem kell búcsúajándék

-          Akkor majd tőlem kapod- szólt közbe egy férfihang, Sebastianba rekesztve a szavakat

-          Szia Kimi…- köszöntem neki

-          Szia- ölelt meg jókedvűen- jó látni, hogy sokkal jobban vagy

-          Köszi. Jobban is érzem magam- mosolyogtam

-          Szóval, milyen házat szeretnél?

-          Semmilyet.

-          Ja persze, bocsi. Lakást- javította ki magát még mindig nevetve, de egyre csak jobban vigyorgott mikor látta, hogy kezd felhúzni ez a dolog. A beszélgetést a nappaliban folytattuk és akkor már mindenki ott volt. Hanna is.

-          És amúgy mi van köztetek?- kérdeztem félve Claura és Kimire nézve

-          A húgod nagy arc- vigyorgott Kimi és nyomott egy puszit Claudia arcára

-          Ez meg totál bolond- ütette meg a lány a szőke finn felkarját

-          Látom, elvagytok…

-          Igen, nagyon megkedveltem- mosolygott Clau

-          És akkor veletek…- néztem Sebre és Hannara- ide költözöl?

-          Igen, ez is tervbe van véve- válaszolt Hanna helyett Seb

-          Oké, elfogadom a lakást- csaptam a combomra- de csak egy feltétellel- mosolyogtam, de szinte mindenki kérdően nézett- mind a négyen eljöttök a lakásavatóra

-          Én benne vagyok- jött először Kimitől a válasz és aztán mindenki benne volt, legvégül persze Hanna

-          De nem rúgsz be- fenyegettem meg Kimit nevetve

-          Kisangyal- rajzolt glóriát ujjával a feje fölé és mindenkiből kitört a nevetés. Még vagy fél órán át beszélgettünk, de rossz volt látni, hogy Hanna mennyire feszült. Minden reakciómat figyelte és nem mert megszólalni, vagy feloldódni.

Összeszedtem pár holmimat, legfőbbképpen ruhákat és pár csecsebecsét és bepakoltam egy bőröndbe. Fájt elhagyni a házat, ahol olyan sok közös emlék volt, de mégis jó érzés volt, hisz tudtam,  Seb jó kezekben marad

-          Kikísérsz, Hanna?- kérdeztem a lépcső alján, csomaggal a kezemben

-          Én?- rebegte félve

-          Aham- bólogattam mosolyogva és szabad kezemmel az ajtó felé húztam. Felvettem a kabátom, majd elköszöntem a többiektől és a szőkeséggel együtt kiléptem a ház elé, majd a kapuhoz- nézd, én egyáltalán nem haragszom rád- simogattam meg a karját óvatosan, de összerezzent, mikor hozzáértem

-          De nem értem, hogy miért nem- gyűltek könnyek a szemébe

-          Nem tudom, hogy elhiszed- e, de iszonyú jó érzés olyan nő mellett látni Sebet, aki mindennél jobban szeretni

-          De… te is szereted- törölgette a szemeit

-          Igen, de nekem mindig is volt vele szemben egy gátam. Egy fal, amit valószínűleg sohasem tudtunk volna áttörni

-          Tudod… én mindig olyan akartam lenni, mint te. Mikor először megláttalak… gyönyörű voltál és magabiztos. Nem rendített meg semmi és amit hallottam, hogy hogyan kezelted a Vettel családot… - nevette el magát

-          Miért?- kérdeztem meglepetten és én is elmosolyodtam, mert eszembe jutottak az emlékek, hogy most, így visszagondolva milyen röhejesek voltak

-          Gondolod, hogy velem nem ugyan ezt csinálták?

-          Téged sem kedveltek?

-          Nem- nevetett a fejét rázva- de nekem nem volt bátorságom ahhoz, hogy otthagyjam őket, mint valami…

-          Döglött kukacot- nevettem el magam

-          Pontosan- helyeselt- nagyon örülök, hogy nem haragszol és hogy ennyire megértő és kedves lány vagy

-          Én pedig örülök, hogy a volt barátom egy olyan ember kezében hagyhatom, aki szereti és bármit megtenne érte. És ugyan azon ment keresztül a családjával kapcsolatban, mint én- nevettem fel

-          Találkozhatnánk esetleg máskor is?- kérdezte félénken- vagy ez nagyon tolakodás?- pirult el

-          Nem dehogy is!- legyintettem- én is pont kérdezni akartam, de… itt a számom- vettem elő a táskámból egy papírt és egy ceruzát és ráírtam a számokat

-          Köszi, akkor majd hívlak- mosolygott

-          Oké, és egy kávéra bármikor, vagy vásárolni, meg persze szeretnék tudni minden apró részletet a babáról- mosolyogtam rá majd megöleltem és a kapun kilépve taxit hívtam és Katyhez mentem.

Hanna egész kedves és úgy gondolom, az én józanságom is kellett ahhoz, hogy el tudjunk beszélgetni. Sajnos nem volt elég időm elköszönni Sebastiantól, de majd fel akarom hívni, hogy sok sikert kívánjak neki a versenyre. Ezek szerint sajnos nem én fogok mellette állni, mikor harmadszorra is átveszi a világbajnoknak járó trófeát. És azt is tudom, hogy rémes lesz látni egy másik nő mellett és nem a mi gyerekükkel a karján. Ezt végig gondolva még most sem bánom, hogy nem voltam terhes.

            Felvittem a bőröndömet barátnőmhöz, aki már pont indulni akart. Adott gyorsan két puszit, aztán már rohant is, mert Laurával találkozik. Mondtam neki, hogy adja át neki üdvözletem, mire csak bólintott és odaadta a kulcsot.

            Bevittem a bőröndöm a szobába, de kipakolni nem volt erőm. A nappaliban levetettem magam a kanapéra és bekapcsoltam a TV-t. Kis elbóbiskoltam, mikor a telefonom rezgésére felriadtam. Katy írta, hogy ma este nem jön haza, így enyém a ház. Nem tudtam, hogy ennek örülnöm kéne-e vagy sajnálnom, de a végén beletörődtem. Mivel nem volt jobb dolgom, gondoltam csinálok valami finom süteményt. A választásom végül egy sima piskótára esett. Mire kész lettem a sütivel teljesen elfáradtam, de mivel még tanulnom kellett, gyorsan főztem egy kávét is. Letettem a bögrét és a tányért az asztalra, mikor csöngettek.

            Álmosan kicsoszogtam az ajtóhoz, mivel még mindig nem jutottam hozzá a kávémhoz, de amint megpillantottam vendégem, rögtön felébredtem.

-          Sebastian… gyere beljebb- invitáltam befelé meglepetten

***

Sziasztok!

Ez lenne az új rész, köszönöm az előzőhöz az értékeléseket és a 2 komit.

Ez a rész elég rövid lett, így újabb ajánlatom: 3 komi, 10 értékelés és jön az új rész :D

Ha megint nem jönne össze, akkor ez az utolsó "ajánlat-tevős" rész, az újakat pedig hetente, vagy 3 naponta tenném fel.

Remélem éltek a lehetőséggel... kommenthatárt pedig nem szeretnék, de a véleményetek nagyon érdekel!

Jó hétvégét mindeninek és hajrá Seb! :)

Puszii.

28.rész

28. rész

Nem lehet minden a tiéd

Egy kórházi ágyon tértem magamhoz és fogalmam sem volt, hogy hogyan és miként kerültem oda. Gyorsan végigtapogattam magamon a vak sötétben, de szerencsére semmi sem fájt. A lábamra hajolva fújtam egyet, majd mikor feküdtem volna vissza, egy hajas buksiba akad meg a kezem. Megpróbáltam visszatartani sikolyom és gyorsan a lámpa felé nyúltam. Mikor felgyúlt az égő, a halovány fénynél megpillantottam az ágyam mellett édesen szuszogó Sebastiant. Nem hittem volna, hogy kitart majd mellette, de amit tett, az most megbocsájthatatlan. És nem tudom, hogy ez változni fog- e a jövőben…

            Nem akartam felébreszteni, így csöndben kimásztam és a kis asztalkához léptem, ahol egy ruhakupac volt. A tetején volt egy üzenet:  

„Add át Grétinek, hogy mihamarabb gyógyuljon meg és öröm volt megismerni a húgát. Remélem, hamar rendbe jön, és                      a kapcsolatotok is. A versenyen találkozunk.

Üdv: Kimi

Ui.: Itt van pár ruha, Claudia küldte. Bocsi, ha nem akartad elmondani neki…”

            A levelet egy kissé megrökönyödve olvastam, de jó volt látni, hogy Kimi törődik velem. Nem hittem volna, hogy valaha még egyszer meg fog történi olyasmi, mint mikor először voltam vele Angliába, de tessék… itt van rá a példa…

            A szobából szinte kiosontam, de még vetettem egy utolsó pillantást Sebastianra. Az ajtót csöndesen húztam be magam mögött, majd a nővérpulthoz sétáltam.

-          Jó estét kívánok. Szeretném megkérdezni, hogy ki ma benn az ügyeletes orvos

-          Dr. Friedrich Gross. Miért kisasszony?

-          Megmondaná nekem, hogy hol találom?

-          Végig a folyosón és aztán az eső ajtó balra- mutatott a nővér a lift irányába, majd illemtudó köszönés után az iroda felé vettem az irányt.

Lábam a szokottnál lassabban vitt, mintha rossz hírt kapnék, vagy ilyesmi. A folyosó szinte végtelennek tűnt, de mikor odaértem azonnal kopogtam és a válasz is hamar érkezett.

-          Szabad!- léptem be a szóra és az orvos papírjai fölül rám meredt és elég érdekesen nézett- azonnal feküdjön vissza! Még nincs kész minden vizsgálat!

-          Pont ezért jöttem. Szeretném saját felelősségemre elhagyni az intézményt- mondtam diplomatikusan és helyet foglaltam az asztallal szembeni székben.

-          Ugye tudja, hogy maga beteg?- nézett rám furcsán

-          Tudom… vesebaj és lassan erősödő leukémia.

-          Hát, pontosítanék, ha nem gond… veseelégtelenség és az erősödő leukémia…mikor diagnosztizálták?

-          Kb. 3-4 éve…

-          Akkor valószínűleg lelassult. Még csak a kettes stádiumban van

-          1-2 hónapja lehettem kontrollon és azt mondták nekem, hogy a harmadikban vagyok…

-          Akkor ezek szerint gyógyulásnak indult- mosolygott rám bíztatóan, de komor lett- szed rá gyógyszert?

-          Nem- ráztam meg a fejem teljesen magabiztosan

-          Érdekes- hümmögött, de szerintem magában arra gondolt, hogy ki lehet ilyen hülye…- és a tumorról tud?

-          Miről?- kerekedtek ki a szemeim

-          Az agyában van egy tumor, mely valószínűleg jóindulatú, de ezt csak a további vizsgálatok eredményeként kaphatjuk meg

-          Nem szeretném tudni

-          Ne legyen makacs

-          De, az vagyok. Ha jutnak még valamire, megadom a számom és értesítsen, de nem szeretnék itt maradni… tanulnom kell

-          Rendben, de kérem, ígérje meg, hogy 2 vagy 3 hét múlva visszajön megbeszélésre

-          Megígérem- mondtam őszinte hangon, de cseppet sem gondoltam komolyan. Jött még egy betegség, ami csak a sorsom nehezíti, de végül is… valamit, valamiért

A papírok gyorsan készen lettek és még pár jó tanács mellett el is hagyhattam a kórházat. Sebastianhoz már nem mentem vissza, nem is érdekelt, hogy mi van vele. Lehet, hogy aggódni fog, de majd felhív, és akkor megmondom neki, hogy semmi bajom.

            A korház szerencsére a belvárosban volt és volt olyan taxis, aki még hajnali fél 3-kor is szolgálatban van. Bevetettem magam a kocsiba és Seb házához vitettem magam. Az út hamar eltelt és a következő lépések már a kórházban megfogalmazódtak bennem. Megkértem a sofőrt, hogy várjon meg és inkább kifizetem az óradíjat, minthogy itthon kelljen maradnom, vagy gyalog mennem.

            A lakáskulcsom előkotortam a táskámból, és az ajtóhoz léptem. Sebastian autója még nem volt sehol, így gondoltam, még mindig az ágyam mellett szundikál… Belépve azonnal feloltottam a nagyvillanyt és a táskám a kis komódra tettem, amely az ajtó mellett volt. Levettem a cipőm és elindultam az emelet felé. Pont bekukkantottam a nappaliba, mikor megláttam Claudiát és Kimit. Az állam lengő pozíciót vett fel és nem állt szándékában magától becsukódni. Claudia Kimi mellkasán feküdt, aki pedig a kanapén… nem értettem mire véljem a dolgot, szerintem itt mindenki megőrült!

            Felszaladtam az emeletre és összeszedtem a legfontosabb dolgaimat. Próbáltam minél halkabb lenni, hogy ne keltsem fel az éppen akár mit csináló párocskát… vagy párok egyáltalán? Még távozásom előtt hagytam egy levelet, hogy Katyhez megyek és a kabátom cipzárját felhúzva kiléptem a csípős hidegbe.

            Azonnal a taxihoz szaladtam és amint becsuktam az ajtót, már indultunk is. Végig meredten figyeltem a tájat és a párás, szinte már jeges ablaküvegen keresztül láttam, ahogy Sebastian a hatalmas terepjáró-szerűségével elsuhan mellettünk. Úgy ment, mint az őrült. Mikor megláttam, hirtelen összerezzentem, és lejjebb csúsztam, de újra kiegyenesedtem, mikor már elég messze volt. Katy egy panelban lakott a város szívében. Imádtam ezt a környéket és szerettem ott lenni, mert a lakás nagyon hangulatos volt, amit pedig én annyira imádok.

            Felszaladtam az 5. emeletre és kezem a csengőre tapasztottam. Kb. 5 perc után nyílt is az ajtó

-          Te hülye vagy!- „köszönt” a vörös hajú lány és beljebb ment- mi történt?- huppant le egy hatalmasat ásítva a kanapéra

-          Szakítottam Sebbel

-          Hogy mi?- ébredt fel azonnal

-          Terhes a volt barátnője…

-          És? ez nem ok arra, hogy szakíts vele…

-          És szerinted kitől terhes? A jó Istentől???

-          Ó… értem- ütögettem meg a helyet maga mellett Kat és én rögtön le is csüccsentem- és akkor most mihez akarsz kezdeni?

-          Még nem tudsz mindent…- kezdtem el tördelni a kezem

-          Gréta…?

-          Még kicsit előbbre nyúlik vissza… Halálos beteg vagyok… és ma este meg elmentem Sebbel vacsorázni és azt hittem, hogy meg akarja kérni a kezem, ehelyett szakított ugye Hanna miatt és én meg ezek után a kórházban ébredtem. És az orvos azt mondta, hogy lehet, hogy kigyógyulok… de agydaganatom van- néztem a végén félve Kat-re, aki nagyon küszködött a könnyeivel

-          Szeretlek- borult sírva a nyakamba és én vigasztaltam őt, hogy azért még van vagy 15 évem, ha minden igaz…

-          Nos, ez van most, és ezt persze Seb is tudja… mármint a betegséget. Azt, hogy ma este mit mondott az orvos, arról nem tud semmit.

-          És neked akkor… mik az eredmények? Mi a kezelés?

-          Nem akarom kezeltetni…

-          Te meg akarsz halni?!- kérdezte felsikítva és megint elkezdtek folyni a könnyei

-          Nem, de nem úgy akarok élni, hogy nincs hajam és nem tudok egyedül fürdeni…

-          Remélem, hogy minden rendben lesz- ölelt át megint

-          Fáradt vagyok…

-          Persze, aludj csak, majd reggel keltelek.

-          Minek?

-          Holnap szerda… sulid van

-          Seb megy el…

-          Ez engem nem érdekel, reggel 10-kor kelés- mutatott fenyegetve Katy- van 6 órád aludni- nevette el magát

-          Kösz… de Lauráéknak egy szót sem, oké?

-          Csak hogy nálam vagy

-          Max- mosolyogtam én is és elmentem fürdeni, majd végre egy kényelmes ágyba dőlhettem. Az álom nem nagyon jött a szememre, így másfél órányi forgolódás után arra gondoltam, hogy kimegyek és sétálok egyet. Biztos hideg van, de legalább már kezd egy kicsit világosodni.

A táskába beledobáltam egy csomag zsepit meg pár iratot és már indultam is. Pont kinyitottam az ajtót, mikor az éppen felfelé szaladó Sebastianba rohantam. Ahogy az ütés ért, azonnal a földre estem és szép, cifra káromkodás fogalmazódott meg bennem. Mielőtt még kimondhattam volna, éreztem, hogy felkaromba erősen belemarkol és felránt. Nem néztem a szemébe, de őt ez egyáltalán nem érdekelte, csak rögtön magához vont. Nem akartam abban a pillanatban olyanokra gondolni, hogy egy nő most jelen pillanatban tőle terhes, de egyszerűen nem tudtam nem erre gondolni.

-          Én… a világ legnagyobb marhája vagyok- súgta a fülembe még mindig magához szorítva

-          Ne akard…- mondtam én is ugyanolyan halkan, de elcsukló hangon

-          Csak téged akarlak- tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni

-          Hát… akkor nem lehet minden a tiéd- válaszoltam a szemébe nézve és egy könnycsepp gördült ki mindkettőnk szeméből.
***
Sziasztok!
Nagyon köszönöm az értékeléseket, de a komik megint nem jöttek össze...:/ Nem szeretnék komiharát bevezetni, szóval légyszi, írjatok valamit. (Akik mindig írnak, azoknak nagyon köszönöm!!) <3
Itt az új rész, tegnapra terveztem, de el vagyok csúszva mindennel, szóval bocsi. :$
Köszönöm, hogy olvastok, és remélem, hogy tetszik a történet :)
Nemsokára hétvége és Forma1!! :D
Kitartás holnap és a hét maradék napján ;)
Puszii.