11. rész

Sziasztok! 
Remélem rajtam kívül mindenki túlélte a mai napot és holnap várja a fojtatást... Eszméletlen ez az egész tanévkezdés, minden össze-vissza van, rossz a tömegközlekedés és nehéz visszarázódni az egész suli- témába... de remélem 2 hét elég lesz...:D
Ezzel a bejegyzéssel szeretnék sok sikert kívánni a most nyolcadikosoknak a felvételihez, a kilencedikeseknek az új sulihoz (tavaly én is az voltam és nyugi, hamar megszokjátok majd ;D)a végzősöknek az érettségihez és a felvételihez és persze minden egyéb évfolyamba tartozó kedves olvasómnak kitartást!! Nemsokára őszi szünet! :P 
Nem beszélek többet, ahogy ígértem, itt a folytatás és a 12. részt is igyekszem minél hamarabb hozni!!

Puszii

11. rész

Egy őszinte vallomás és egy ismeretlen fordulat

Reggel nagyon fáradtan és nyúzottan kapcsoltam ki az ébresztőt. Nem akartam emlékezni a tegnap estére, de mindig előtört bennem. A nyitott ajtó, aztán a földre dobált holmik, Sebastian arca az ágyban és végül a hazugságaim. Meg kell mondanom Márknak és Chrisnek, hogy mit hazudtam Sebnek, nehogy ismeretlen tények elé állítsa őket Sebastian.

Gyorsan felfrissítettem magam, ittam egy doboz RedBullt és kiválasztottam a ruhám. Mivel ma is nagyjából ugyanolyan idő volt, mint tegnap, elég volt egy hosszú nadrág, meg egy hosszú ujjú 

felső.

Az átpakolás gyorsan megvolt és indultam is a földszintre. Reménykedtem, hogy legalább a pályáig nem jön szembe senki, de tévedtem. Muszáj megbeszélnem Vele.

-          Márk, várj!- szóltam utána, mert már ki akart lépni az ajtón, de visszafordult. A sajtósa mérgesen nézett rám- Nem bír Isabell - jegyzetem meg, mire csak elmosolyodott.

-          Mit szeretnél?

-          El kell mondanom valamit, aminek nem fogsz örülni- kezdtem kicsit nyöszörögve- tegnap este rajtakaptam Sebet egy másik lánnyal. És nagyon dühös voltam rá, teljesen felhúzot.. és.. ezért azt mondtam neki, hogy mi tegnap délután a gyárban.. hát.. szexeltünk - pirultam el, de erre ő csak hangosan felnevetett, amit persze egy kicsit mérges pillantással díjaztam

-          Köszönöm a megtiszteltetést, hogy a partnere lehettem- hajolt meg előttem még mindig vigyorogva

-          Legalább egy kicsit vedd komolyan- mondtam neki hangosabban, de már én is nevettem- akkor nem haragszol?

-          Nem, de többször ne csináljuk.. nem, mintha nem lett volna rossz- mosolygott

-          Most nagyon megütnélek- mondtam én is fülig érő szájjal és kimentünk az ajtón.

Pár rajongó már várta Márkot, és az ausztrál készségesen adott pár autógrammot és fényképet. Én addig a kocsiban ültem és vártam. Chris tuti, hogy nem fogja ennyire lazán venni a dolgokat.

Mikor odaértünk a gyárba Chris autója már ott állt. Kicsit ideges lettem és ezt Márk is észrevettem, mivel beült mellém hátra. Megmondta, hogy mindenképpen mondjam el neki, amilyen gyorsan csak lehet. Megfogtam a tanácsát. Amint kiszálltam az autóból, az irodája felé indultam, de mielőtt odaérhettem volna, egy szőke német jött szembe, karikás szemekkel.

Vetettem rá egy lenéző pillantást és tovább mentem. Ő visszafordult és a karom után akart nyúlni.

-          Nem!- mondtam hangosan, mire meghátrált és én csak haladtam tovább. Chris irodája előtt nem hezitáltam, kopogtam és válasz nélkül azonnal beléptem az ajtón.

-          Szia. Mit szeretnél? Egyébként szabad- mosolygott és felnézett a papírok közül

-          Azt mondtam Sebnek, hogy lefeküdtünk egymással. Tegnap este is, és még Svájcban is.- közöltem rezzenéstelen arccal, mire nagyon meglepődött

-          Kegyetlen vagy- vágta oda- nem értem, hogy miért akarsz Sebtől jobb bánásmódot, mikor te sem adod meg neki azt, amit megérdemel.

-          Ilyen vagyok- vontam meg a vállam és kimentem az irodából.

Csak kóvályogtam erre-arra, mikor eszembe jutott, hogy fel kéne hívni anyáékat, akik még úgy tudják, hogy Svájcban vagyok. Vagyis igazából semmit nem tudnak. Meg Lau és Steph is biztosan aggódik már, és Katy aggódó SMS-eire sem válaszoltam még. Kimentem a kis tóhoz, ahol a múltkor voltam, leültem a padra és elkezdtem telefonálni és írogatni. Anyát hagytam a végére.

Tárcsáztam a számot, és mikor kicsöngött, megrezzentem. Görcsbe rándult a gyomrom.

-          Halló, tessék, Bánfy Nóra

-          Anya, szia- szóltam bele nagy nehezen- Gréta vagyok- és elsírtam magam

-          Kicsim, mi a baj?- aggodalmaskodott rögtön anya, de aztán már nyugodt hangon szóltam bele

-          Semmi, csak tudod nagyon fura itt. Hiányoztok és igazság szerint most nem Svájcban vagyok

-          Nem vagy ott? Hát akkor mégis hol vagy?, Beiratkoztál, ugye? Nem is hívsz soha. Emlékszel te még rám? Azaz ránk? Mi hoztunk össze- nevette el magát anya, mire én is kicsit elmosolyodtam.

-          Igen, anya, beiratkozta, nem, nem felejtettelek el titeket, örülök, hogy összejöttem és most Angliában vagyok. Nézd, ez egy nagyon fura történet, szóval kérlek, engedd meg, hogy elmondjam- szinte egyszerre sóhajtottunk egyet anyával és aztán már szinte lelőni sem lehetett, úgy mondtam az egészet. A végére persze megint sírni kezdtem.

-          Nézd, kicsim. Csak te tudhatod, hogy mit érzel. Nem mondhatom meg neked, hogy most az egyik fiút, vagy a másikat válaszd. Néha jobb a szívedre hallgatni és hidd el, néha az, amit a szív és az agy mond össze is keveredik, mindig ki tudod hámozni az igazat. Most az egyetemre kell koncentrálnod, de nagyon figyelj arra, hogy ne maradj teljesen egyedül, mert az nagyon nehéz. Ahogy a hangodból hallotta, teljesen bele vagy esve abba a Sebastianba. De döntsd el, hogy a másik iránt mit érzel.

-          Köszi, anya, sokat segítettél- mosolyodtam el a válasza hallatán és én is választ kaptam.

-          Nincs mit, édes, de most mennem kell dolgozni- hallottam a cipője kopogását

-          De hát anya! Én még beszélni akarok, erre te meg lekoppintasz? És még én nem kereslek téged.. soha nem lehet elérni

-          Tudom, hogy szeretsz- nevetett bele anya a telefonba és letette

-          Szia, anya. Szóval akkor Sebastian.

Felálltam a padról, de 2 másodperc sem kellett, hogy visszaüljek

-          Igen?- hallottam meg Seb hangját

-          Te meg mit keresel itt?

-          Úgy gondoltam jobb, ha utánad jövök- vallotta be- nem értettem mit beszéltél és kivel, de gondolom az anyukád lehetett a telefon túlsó végén. Jól vannak?

-          Igen, Ő volt az. Jól vannak- válaszoltam teljesen meglepetten, mert eddig még sosem kérdezett a családomról. Ez is csak most jut eszébe, hogy ilyen helyzet van. És mégis minek követ? Bár a múltkor jobb volt, hogy átjött

-          Sajnálom. - ült le mellém a padra és nagyon mereven rám nézett. Egy rezzenés sem volt az arcán. – Nagyon hülye voltam tegnap. Berúgtam, mert te elmentél Chrissel randizni, és ki tudja, hogy mit csináltatok. Bár tegnap szépen beszámoltál róla. Erre az egyre még emlékszem az éjszakából. Megértem, és tudom, hogy nehéz lesz megbocsájtanom, de neked még nehezebb.

-          Nem volt igaz egy szó sem a tegnapi dologból

-          Micsoda?- kerekedtek ki a szemei és nem tudott mit szólni

-          Csak kitaláltam az egészet, hogy kicsit kijózanodj. Úgy látom, sikerült. Senki mással nem voltam az elmúlt pár napban, csak veled. De tegnap az a lány.. mégis hány éves volt, Sebastian? 17? Vagy legalább volt már annyi?

-          18 volt- mondta Seb, de még mindig magán kívül volt.

-          Megbocsájtom neked, habár nagyon nehéz. Tudom, nagyon rossz lehetett neked látni, ahogy Chrishez viszonyulok, ahogy a közelében viselkedek. A levelet és hogy elutasítalak. Megbocsájtom a megcsalást, Seb

-          Komolyan? – tért vissza és meg akart ölelni, de ellöktem magamtól- most mi a baj? Megbocsájtottál, nem?

-          A megcsalást igen, de azt, hogy fellángolásnak nevezted a kapcsolatunkat, az én érzéseimet irántad, meglehet, hogy sosem bocsájtom meg. Néha a kimondott szó, fájdalmasabb, mint a tettek.

-          Ez.. ez most komoly?

-          Igen

Teljesen komolyan gondoltam a mondandóm és felálltam a padról. A gyárba besétálva végre szabadnak éreztem magam. Már nem volt „mi”, már nem volt „én és ő”, már csak Chris volt, Seb és én. Márk persze észrevette ezt és egy bólintással nyugtázta az arckifejezésem, mikor elhaladt mellettem. Boldog voltam, igazán boldog. Semmi nem kötött le, semmi nem gátolt a teendőimben.

A büfében ültem vagy jó fél- egy órát, mikor egy vigyorgó San és Tom tűntek fel előttem. Természetesen csatlakoztak és mivel szerintünk túlzottan is megkönnyebbült fejem volt, kivallattak. Elmondtam nekik, mindent, aminek nem igazán örültek, de hát már ez van.

-          Akkor most tényleg vége?- kérdezte megrökönyödve és lesújtottan San. Elbizonytalanított

-          Vége..- mondtam hezitálva, de rájött és mérgesen nézett rám- Nézd! Én már annyi esélyt adtam és annyit veszekedtünk ugyanazon. Voltunk már együtt, voltunk már barátok, voltunk már mi minden. De én szerelmes voltam belé. Nagyon. Még soha, senkit nem tudtam annyira szeretni, mint Őt ez alatt a pár nap alatt. És erre mondta azt, hogy fellángolás? A szívem legmélyéből szerettem. És még most is szeretem. És ha most új esélyt akarna, ismét, akkor nem adnék neki. Volt már elég választása, nekem viszont idő kell. Elszúrta. Egyszer talán még lehet majd valami, ha nem lankadnak az érzéseim- és szerintem nem fognak- de addig gondolkozzon a kimondott dolgokon és következményeken. Ennyi büntetés neki is jár. Tudom, nincs még vége, de egyszer majd újra kezdődi- és ekkor valaki maga felé fordított és erősen megölelt, majd megpuszilta az arcomat.

Mikor elengedett, nem csak a mellettem ülő szerelmespár lepődött meg, hanem még én magam is. A férfi, aki az ölelést és a puszit adta nem Seb volt… De még csak nem is Chris.